A nagyváros gazdag
derekán flitteres madzag
a sugárút beton szalagja.
Ez évi bevétele jóval meghaladja
a tavalyit.
Eladta már erdeit, tavait,
dús idomait, mint halcsontú fűző,
szorítják össze a tűző
napon a komor hegyek.
Ha közelebb megyek,
egy katedrálist látok, áll, mint a cövek,
falába építve évszázadosak a kövek,
összesimulnak szépen, egymásra rakottan,
állítólag Isten által is lakottan.
Hemzseg a karát az oltáron,
de a fel-felcsapó reszketeg zsoltáron,
- mit fáradtan visszhangoznak az ódon ívek -
csak a hívek
maroknyi derengő foltja osztozik,
a szószéken Isten szolgája unottan riposztozik.
A kis templom galambok tanyája.
A Nincs vasorrú banyája
ráncos lábával szétrúgta köveit,
giz-gaz és kóró töveit
ültette szerteszét,
és az enyészet fertőző herpeszét
küldte a beroskadt tetőre.
A dombról nézhetek hátra, meg előre,
mert ameddig ellátni csak lehet,
a sziklás, szikkadt földön, érett búzaszálak húzzák magukhoz a szemet.
A fiatal pap csak néha keresztel, annál többet temet.
Szálkás, szigorú világ ez, súlyát hordja a falu apraja-nagyja,
sorsuk nem hagyja,
hogy a törvényeket a szerencse
teremtse.
Ha azt akarom, hogy tekintetem ne csak a részeg szél bakugrásait
lássa itt,
ahogy hadonászva a port kavarja,
- amire bolerót táncol a fák tavalyi avarja –
nézem a bedőlt templom melletti teret
a meredeken, a zarándokszállás felett.
Boldog, tündöklő arcokat látok,
az átok
megverten, vinnyogva eliszkolt,
amit lerontott, bepiszkolt
egyszerre örömre vált.
A lenyugvó nap fénykörében állt
pap, gyermek, apáca, zarándok,
mindenki szívében égett a zsarátnok.
Köszönték a fénynek,
hogy élnek,
és hullámzott az ének.
Nekem ez a templom
nem rom.
Lelkem merevlemezére írva szilárdan áll,
harangot ölelő tornyára Isten seregnyi madárkája száll.
Megjegyzés:
Leon 2006.05.23.