Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Az örök boldogok /születendőmnek/

, 505 olvasás, Fatyol , 3 hozzászólás

Gondolat

A tavasz oltotta teher rajtam
súlya páraként nyárrá omlik bennem
nehezen lélegzek, a lépés fáraszt
buja termést ígér a gond,
elvetettem, hát ezt kell szeretnem.

Csügged a remény, s a szél viharköpönyegén
dörögve szakít egyet az ég,
villámokat szór a haragvó este,
s félve bújik ez ember a szegletbe,
mint a fenyített lusta cseléd.

Karja nehezül, ahogy tartja fáradt fejét,
hallgatja törten, még zakatol a szív
átsuhan szobája szegletén a remény,
mint megriadt, fürge, menekülő gyík

Tébolyult világban kisded tőr létre,
bújik csendesen anyja lágy ölén,
háborúzik a világ odakinn,
s a káosszal háborúzik a Létben
a soha el nem pusztuló remény.

A tavasz oltotta teher rajtam,
súlya vállamon, de szárnyakat ad
szívemből kacagva pulzál tova éltető vérem,
gyilkol engem, de neked életet ad.
Boldog halál, öröklét lakattal,
áldott asszonyok vasakarattal
lépnek a világ romjain. Hajlott hátuk
mögül kacag a jövő, mellük nehezül,
a szívük zokog. A világ felett tombolnak
a bolondok, s alatta reménykednek az anyák,
kik eltaposva is örök boldogok.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: Fatyol
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 1
Kereső robot: 11
Összes: 23
Jelenlévők:
 · zitaolah


Page generated in 0.0404 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz