Az óceán vize oly lassan mossa a sziklát,
A hold is már tudom nyugovóra tért
Egy új nap nyílik majd e tájra lassan
Csak úgy, ahogyan a víz a parthoz ért.
Van egy nagy színes szikla a lábam előtt
Azt hiszem ez a kő talán te vagy
S én, mint az óceán vize moslak téged,
Pedig te mondod, többé már nem szabad.
Mit ér e gyönyörű kő az óceánnal szemben,
Még ha oly kemény, számomra akkor is védtelen
Idővel elmosom én e sivár kopár partról
S csak homokként kavarog majd én velem.
Elviszem őt sok vad és színes tájra
Meg mutatom, hogy másképpen élni is lehet,
Csak nyújtsd a kezed bíznod kell bennem
Ne félj, e víz vigyáz rád, ölel s nagyon szeret.
Bolond vagy te kő és én az őrülted vagyok,
Tudom, tele van szebbnél - szebb sziklával e part
Kik úgy várják, hogy mossam, ellepjem őket
De nem kellenek ők csak az - az egy ki felkavart.
Már tudom jól, hogy úgy jönnél én velem,
De a súlyod az, mi téged démonként fogva tart.
Belenyom erősen a homokba durván,
Nem mehetsz innen a te börtönöd ez a part.
Te part, tudnod kell, hogy én vagyok az óceán
S a határaimat ha akarom, akkor magam szabom,
Elleplek téged, mint egy üres gyenge kagylót.
Tudd! Ez a szikla szabad s neked én oda nem adom.
Oly dühösen nő egyre magasabbra a hullám,
Hatalmas erővel csap újra ás újra a partra rá.
Kimozdít téged a homokból gyönyörűm,
S szabadon hullsz süllyedsz a mély víz alá.