Semmit nem érezni lenne végre jó,
Sem téli fagyot, sem nyári hőséget…
Lelkem dermeszti, vagy mindent föléget –
Hegyek szakadnak s áradnak folyók…
Fáj, mi titeket bánt, s mit e földgolyó
Elszenved, hisz mindent tud minden élet,
Minden- és semmit-nem tudás a végzet,
Mi adatott. S nem tudni, van-e ajtó,
Mely zárva marad, ha mi nem akarjuk,
Csakhogy mi a tilost rángatjuk mindig.
Ártva magunknak és szép világunknak.
Mikor elég az öngyilkos tébolyból?
Lesz-e még, hogy kenyér mindenkinek jut?
Be kell gombolkoznom örökre állig?
Karok ölelésre mikor tárulnak?
A fegyver kihull-e már kézből, s szájból?