Navigáció


RSS: összes ·




Próza: A két fa

, 536 olvasás, timeadiva , 8 hozzászólás

Ezerszín

"…Elérkezett a virágzás ideje. A kis fehér virágok valami olyasmit kezdtek érezni, ezen a tavaszutón, amit még azelőtt soha. Mindennél jobban szerették volna látni és érezni a makkocskák erejét, fényét és biztonságát. A Tölgy ismerte a Hárs minden rezdülését, hiszen ugyanabból a jéghegyből születtek, egyek voltak születésüktől fogva, így egyek az érzéseik, a gondolataik is…"




Heted-hét országon túl, a messzi-messzi Fényország kellős közepén, négyszögletű kis kertben óriási jéghegy magasodott. A hegy tetején, közel, nagyon közel a Naphoz, élt két kis fa. Egyiküket Hársnak, másikukat Tölgynek hívták. Együtt születtek, születésüktől fogva egymás mellett éltek, ugyanabból a jéghegyből merítve létezésüket.
Mindketten szerették a Napot, nagyon szerették, csakúgy, mint egymást, a hegyet, és a kis kertet.
Tölgy minden tavasszal megcsodálta Hárs mézédes illatú, apró kis fehér virágait, amint kis csokorban ringatóztak a szív alakú levelek kellős közepén. Amikor Hárs virágzott, az egész lombkoronát kis csokrocskák borították. Annyira szép volt, tiszta és kedves, hogy nem lehetett nem szeretni őt. Hársfát pedig mindig, minden ősszel lenyűgözte a Tölgy életereje, határozottsága, terméseinek biztonságos fénye a sötétzöld fenyőalakú levelek ölelésében. Szerették, tisztelték egymást és gyönyörködtek egymásban. Boldogok voltak.
A 7. év tavaszán, amikor már mindketten elég éretté váltak, összesúgott a Szél és Nap.
Megbeszélték, hogy a Nap ebben ez évben kicsit fényesebben fog ragyogni, hogy a két lombkorona minden eddiginél terebélyesebb és dúsabb legyen, a Szél pedig egy apró kis leheletet küld majd feléjük, csak épp akkorát, hogy a levélkék érinthessék egymást. Azon nyomban munkához is láttak.
Ahogy a két fa levélkéi, ágacskái összeértek Szél finom leheletétől, lelkük összerezzent, lombkoronájuk, halkan, mint a méhecske, zümmögni, zizegni kezdett az érintés megfoghatatlan varázsától.
A Nap és a Szél cinkosan egymásra kacsintottak.
-Én megtettem a kötelességem – szólt a Szél a Naphoz – most mennem kell! De, ha szükség lesz rám, újra itt leszek!
És ezzel továbbállt.

Elérkezett a virágzás ideje. A kis fehér virágok valami olyasmit kezdtek érezni, ezen a tavaszutón, amit még azelőtt soha. Mindennél jobban szerették volna látni és érezni a makkocskák erejét, fényét és biztonságát. A Tölgy ismerte a Hárs minden rezdülését, hiszen ugyanabból a jéghegyből születtek, egyek voltak születésüktől fogva, így egyek az érzéseik, a gondolataik is. Ő is mindennél jobban szerette volna, hogy a makkocskák egyszer, csak egyetlenegyszer láthassák a kedves kis virágok pompás tisztaságát.
Nem tudták mitévők legyenek, de tudták, tudták valamit tenniük kell, hiszen Hárs virágzását és a Tölgy termését hónapok választották el egymástól.
Szerették a Napot és a Nap is szerette őket.
Tudták, ha hozzá fordulnak, Ő segíteni fog nekik, úgy, ahogy azt is tudták, csakis Ő segíthet.

Amikor a Hárs érezni kezdte a virágzás kezdetét nem volt mit tennie, könyörögni kezdett hát:
- Kedves Nap, drága, jó Nap, ismered tisztaságomat születésem óta, kérlek tégy meg nekem valamit, ez az egyetlen kérésem hozzád, tedd meg kérlek! Tedd meg nekem, hogy nem bontod ki a szirmaimat addig, amíg Tölgy makkocskái érni nem kezdenek! Szeretném ha virágjaim is láthatnák őket, csak egyszer, egyetlenegyszer. Kérlek, tedd meg nekem!
- Jól van. Megteszem, - szólt a Nap - tudom kérésed nem véletlen, de van egy feltételem: Ahogy a virágod lehullott, ezt a hegyet örökre itt kell majd hagynod!
Hárs kicsit elszomorodott, hiszen szerette a hegyet, éppúgy, mint a Napot, a kertet, a szelet, de bízott a Nap bölcsességében, tudta szereti őt, hogy sohasem tenne olyasmit, ami neki ártana, így készséggel elfogadta a döntést.
Másnap Tölgy fordult kéréssel a Nap felé:
- Kedves nap, drága, jó Nap, ismered bölcsességemet és erőmet születésem óta, kérlek tégy meg nekem valamit, ez az egyetlen kérésem hozzád, tedd meg nekem kérlek! Tedd meg nekem, hogy hamarabb érleled be a terméseimet, szeretném, ha ők is láthatnák egyszer, csak egyetlenegyszer Hárs virágait, érezhetnék tiszta, édes illatukat.
- Jól van. Megteszem – felelt a Nap - hiszen amit érzel, nem véletlen, de van egy feltételem: Ahogy a termésed lehullott, ezt a hegyet örökre itt kell majd hagynod!
Tölgy kicsit elszomorodott, hiszen szerette a hegyet, éppúgy, mint a Napot, a kertet, a szelet, de bízott a Nap bölcsességében, tudta szereti őt, hogy sohasem tenne olyasmit, ami neki ártana, így készséggel elfogadta a döntést.
Egy hét elteltével a virágok nyílni, a makkok érni kezdtek. Csodával a lelkükben szerették egymást, olyan mély és határtalan boldogságot éreztek, mint amilyen mély és határtalan a hársfavirág illata, amit hetedhét országon túlra hord a szél, vagy amilyen mély és örök a makkban csírázó tölgyfa újra és újra megszülető létezése.
Végtelen hálával mondtak köszönetet a Napnak.

A Nap csak mosolygott.

Kis idő elteltével azonban a virágok sárgulni, a makkok száradni kezdtek, sorban potyogtak le a fákról, egyik a másikára. Ahogy a virágok és a makkok haldoklani kezdtek a Nap egyre és egyre erősebben ragyogott. Olyannyira, hogy a két fa pillanatok alatt porig égett, a hatalmas jéghegy pedig olvadni kezdett a forróságtól.

A jéghegy olvadó cseppjei a hegyoldalon lecsurogva kis patakká duzzadtak, medrében magukkal hordva a lehullajtott virágok és makkok halmazát, szeretetét, boldogságát. Magukkal vitték a két fa, a jéghegy, a Nap és a szél üzenetét, le egészen a négyszögletű kiskert kellős közepébe, aholis pompás virágok nyíltak.
A Nap melegétől a kiskert földje kiszáradt, repedezésnek indult, az olvadó jéghegyből keletkezett folyam azonban az öröklét határtalan szeretetével kezdte öntözni a földet. A virágok egyre csodálatosabbak, a növények egyre üdébbek és varázslatosabbak lettek.

A jéghegy pedig csak olvadt és olvadt, mígnem a patak folyóvá duzzadt, a folyó vize pedig Tengerré, mely átölelte végül a kis kertet.
Azon a napon a Szél is visszatért. Bebújt a folyó medrébe, felkapta onnan a virágok és a makkok kupacát, majd a kiskert kellős közepébe fújta őket.

Pirkadatkor, mikor a Tenger az elolvadt jéghegy utolsó két cseppjében összeért, átölelve a kertet, a kiskert kellős közepén az összegyűlt hársvirágokból, makkokból, a jéghegy cseppjeiből a Nap szeretetéből és a Szél végtelenségéből egy bokor született.
Ezen a bokron pedig káprázatos, mézédes illatú, gyöngyfehér rózsák kezdték bontogatni kristálytiszta szirmaikat, egytől – egyig a Nap felé fordulva.


És a Nap csak mosolygott.…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: timeadiva
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 345
Regisztrált: 0
Kereső robot: 29
Összes: 374
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.6064 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz