Mint amikor olvasás közben
néha tetten érte magát,
hogy már fél órája
nem lapozott,
talán a fáradtság,
nem látott a betűk
festéke mögött szavakat,
és ez visszaűzte időről időre
a bekezdés elejére,
arra gondolt, miért nem,
pedig lett volna alkalom,
merészkedett soha beljebb,
lerántva például akkor
hirtelen a fehér abroszt,
vagy a csillagokra
meredő rakétáknál,
csak annyit hozhatott föl,
megszerezni annyi, mint
el is veszteni a valóságot,
sokáig pislogni még vakon,
ha belenézett a napba,
tudja, mert megtanulta,
tudja, mert megtanulta,
akkor már inkább
hozzászoktatja a szemét
a félhomályhoz.