Égbe vert szögek a csillagok,
lyukas vasfazék az éjjel.
Riadt magányom zörögni kezd,
rozsdás éjszakában fészkel.
Riadt, szürke kis magány,
kapar a sötétség falán.
Égbe vert szögek kiperegtek,
csillagtalan most az este.
Felkúszik lábamon a bánat,
beleül üres szemembe.
Arcomon, és szivemen
végig-csurog a félelem.
Égbe vert szögek földre hulltak,
vasfazék alá oson a reggel.
Engem örökre földhöz szögezve
talál az új nap, ha felkel.
Előmlő sugarában
lakatlan földrész az ágyam.