Pocsolyába fulladt arcom
szétmállott a Semmiben,
lehullottak rám a csillagok,
de seholsem vagyok,
mert nem vagy most velem.
Minden lélegzet téged hív,
minden szó érted kiált.
Megbocsájtanád, ami volt?
Megbocsájtanád a száz hibát?
Ledől lassan a kereszt,
beszakad a Csend fala,
magányosan ülök az ágyon,
s tárt karokkal várlak haza…