Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Gerzson bácsi

, 371 olvasás, veronika , 0 hozzászólás

Ezerszín

Gerzson bácsi öntörvényű ember volt. Nehéz természettel áldotta, vagy inkább verte meg őt a sors. Sem családjától, sem senki mástól nem tűrt ellenvéleményt, konokul, megátalkodottan járta a saját maga által kijelölt utat. Módos parasztcsaládba született, volt mit a tejbe aprítani. Sok- sok hold földön gazdálkodtak, erdőket, mezőket, termőföldeket birtokoltak a szülei. Jutott is, maradt is mind a hét gyereknek. Tanulni nem szeretett, szívesebben járta a szántóföldeket, ismerte a termőföld minden rezdülését. A zizzenő fűszál számára mesélt, a gabona tapintásából következtetni tudott a sikértartalomra, a termés minőségére. Hosszasan morzsolgatta a letépett kalászt göcsörtös ujjai között, és véleményét maga elé mormolva ment tovább. Vékonyka, fekete lányt választott élete párjául, házat épített a falu főutcájában, és dölyfösen élt a maga teremtette furcsa világban. Naponta ellenőrizte, elvégezte e mindenki a kiadott munkát, este meg leült az asztalfőre, kezével maga elé mutogatva terelgette megfáradt asszonyát.

Ahogyan múltak fölötte az évek, egyre komiszabb lett. Mindinkább befelé, magába fordult. Nyugdíjazása után büszkeséggel töltötte el, hogy portájáról ki nem teszi a lábát. Mit a portájáról. Még a szobából sem. Ült naphosszat a nyáron hűvös, télen szauna -meleg szobában, és ellentmondást nem tűrően irányítgatta övéit. Akik csak a háta mögött mertek nemtetszésüknek hangot adni. Egyre terebélyesebb testét vékonyka lábai egyre nehezebben bírták el, léptei egyre inkább lettek csoszogóvá.
Egyszer aztán megfáradt teste föllázadt. Elege lett a mértéktelen evésből, a tunyaságból. Merthogy az egyre többet dolgozó kis asszonya nagyon finoman főzött. A mellkasában dübörgő motor egyre nehezebben pumpálta az éltető nedveket, fújtatott az erőlködéstől. És Gerzson bácsi lélegzete egyre nehezebbé vált, fulladt, már csak félig ülve tudott aludni. Ha nem hallotta senki, szépeket mondott feleségének, de ha idegenek is voltak a közelben, jaj volt szegénynek. És miután az öregember már dolgát intézni sem volt hajlandó kimenni, vödröt állíttatott a szobába az asztal alá, és a székben ülve szunyókált egész nap. Egyik éjszaka aztán már ülve sem kapott levegőt. És akkor éjszaka, Gerzson bácsi kórházba kényszerült.
Megrendült, ahogyan a hatalmas épületkolosszusba belépett. Lassan csoszogott végig a félelmetesnek látszó folyosón, ujjai végével érintve a falakat. Hogy látszódjék, ő most támaszkodik ám, gyengesége ebből is kitűnjön. Aprócska asszonya félig mögötte araszolgatott, megpakolt cekkerét behajlított karokkal bírta csak cipelni. És közben egyfolytában dünnyögte az előtte baktató urának, hogy kiűzik belőle az orvosok a sok felgyülemlett folyadékot, hipp- hopp egykettőre otthon lesz. Szörcsögő tüdeje újra a régi lesz, mint újkorában volt. És ballagott, ballagott embere után.
Gerzson bácsi a szobában leült az ágy szélére. A rúgók nyöszörögtek tetemes súlya alatt, nyikorgott, remegett a vaságy, ahogyan az öregember lassan átöltözött. Illetve hát átöltöztette asszonya sóhajtozva, sajnálkozva. Segített lefeküdni párjának, és huszadszor lamentálta el, az éjjeliszekrény tartalmát. Majd miután már nem volt mit mondani, még egyszer megigazította a takarót, a párnát kisimította, és magára hagyta. Gerzson bácsi egyedül maradt. És ő a kórházat a különleges dolgok közé sorolta. Ott az ember beteg. És ha beteg, nem tud fölkelni. Ha meg nem tud fölkelni, akkor mozogni sem tud. Meg enni sem. Legalábbis Gerzson bácsi szerint.
Feküdt hát békésen a négy ágyas szobában, nem beszélt senkivel, csak szemeit forgatta kétségbeesetten. A rokonság apraja- nagyja felvonult az öregember betegágyánál. Nem hagyták pihenni, mindenki meg akarta mutatni, mennyire szereti őt. Ott sopánkodtak, reggeltől estig mellette téblábolt valaki. Hozták a finomabbnál finomabb ételeket, gyümölcsöt. Senki nem akart lemaradni a másiktól. Csak hát Gerzson bácsi senkitől nem fogadta el az ételt. Nemcsak most a kórházban. Sohasem. Valami belső akarat arra kényszerítette, hogy idegen helyen nem ehet. Ameddig emlékezet terjedt, Gerzson bácsi nem evett, csak otthon. Ha kellett, inkább koplalt napokig. Igaz, az idő tájt még fiatalabb volt.
Könyörögtek neki az orvosok, az ápolónők tehetetlenül álltak fölötte. Annus néni, a felesége köszvénytől fájdalmasan merev ujjait összekulcsolva kántált kitartóan, hogy
-Jaj, te Gerzson, edd meg legalébb amit én hoztam ételt. -És tömködte volna urába a húslevest. De Gerzson bácsi konokul összeszorította fogait, és elhaló hangon mutatott a torkára, hogy nem megy le az étel. Már hangosan beszélni sem volt hajlandó, suttogva lehelte a szavakat. És nem volt hajlandó sem enni, sem inni, sem fölkelni, sem pedig megmozdulni. Hiszen kórházban csak nagybeteg emberek vannak. De majd ha hazamegy. Majd otthon bepótol mindent. Eddig is így volt ez. Valahányszor kórházba került. És könyörgött szeretteinek, vinnék őt már haza. Hogy enni tudjon. Hogy megerősödjön, és meggyógyuljon. A család kétségbeesetten állt fölötte, Nem tudtak mit tenni. A vézna, aprócska kis asszony kezébe temette arcát, tehetetlen volt. Hazavinni. Az illem azt diktálná. Hogy teljesítse utolsó kívánságát emberének. De hogyan forgatná, mozgatná. Hogyan ápolná. Mázsánál is nagyobb súlyt nem tud ő megemelni, megmozdítani. Hát könyörgött rendületlenül. Mindhiába.
Gerzson bácsi arca egyre szürkébb lett, szemei egyre kétségbeesettebben kapaszkodtak a semmibe. Már csak ujjaival rendelkezett. Merthogy valaki mindig ugrásra készen várta, mit tehet érte. Hol a takarót kellett megigazítani, hol a párnát, hol pedig a vizet szája elé tartani, mert lenyelni már nem tudta. Vagy nem akarta. Vagy talán egy különös, belső akarat kényszerítette arra, hogy görcsbe ránduljon torka, nyelve. Mindenesetre az öregember egyre gyengült.
Az őt kezelő orvos minden reggel Gerzson bácsi betegágyánál kezdte a napot. Próbált lelkére hatni a makacs öregnek. De az egyre szótlanabb lett, dacosan szorosra zárt szájjal feküdt mozdulatlanul. Szemei villámokat szórtak, szinte felnyársalta tekintetével a családot. Hogy nem viszik őt innen haza. Hogy nem látják, ettől beteg ő.

Napok mentek, napok jöttek. Ahogyan fogytak a hetek, úgy fogyott Gerzson bácsi is.
Egyik este aztán érte jöttek Kézen fogták az elgyötört testű kis öregembert, magasba emelték, és szárnyaltak, repültek vele a fény felé. A megkönnyebbülés felé. Egy másik világ felé. Mert hát Gerzson bácsi öntörvényű ember volt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: veronika
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 365
Regisztrált: 1
Kereső robot: 39
Összes: 405
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2672 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz