Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Valóság?

, 486 olvasás, Encike , 4 hozzászólás

Szerelem

Ott ültünk, némán, szótlanul,
mintha meghallt volna már a Múlt!
S a Jelennek nem lenne alapja
egy Augusztusi nap sugara!

Csalódtam sokszor és néha fájt
hogy a Jelenem csak magány.
Aztán hirtelen rámtekintett
öntve belém Reményt s Hitet.

Ott ültünk némán, mosolyogva,
a zene tombolt, emberek táncoltak.
S mi ketten kéz a kézben
suhantunk a táncparkett közepére.

Nékünk szólt a Dal,
nékünk énekelt.
A miénk volt a Ma
s miénk a Végtelen.

Szavai lekem keresték,
s magához szorított.
Ajkai ajkam égették.
Csókja reményt adott!

Ennyi történt, tényleg semmi más,
s nem érzem a hiányt s a Magányt.
Valami meghalt bennem és élhetek,
újra egy elmúlt Szerelemben remélhetek.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Vers
· Írta: Encike
· Jóváhagyta: Medve Zsolt


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 200
Regisztrált: 2
Kereső robot: 18
Összes: 220
Jelenlévők:
 · Pacsirta
 · Sutyi


Page generated in 0.1543 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz