Ott ültünk, némán, szótlanul,
mintha meghallt volna már a Múlt!
S a Jelennek nem lenne alapja
egy Augusztusi nap sugara!
Csalódtam sokszor és néha fájt
hogy a Jelenem csak magány.
Aztán hirtelen rámtekintett
öntve belém Reményt s Hitet.
Ott ültünk némán, mosolyogva,
a zene tombolt, emberek táncoltak.
S mi ketten kéz a kézben
suhantunk a táncparkett közepére.
Nékünk szólt a Dal,
nékünk énekelt.
A miénk volt a Ma
s miénk a Végtelen.
Szavai lekem keresték,
s magához szorított.
Ajkai ajkam égették.
Csókja reményt adott!
Ennyi történt, tényleg semmi más,
s nem érzem a hiányt s a Magányt.
Valami meghalt bennem és élhetek,
újra egy elmúlt Szerelemben remélhetek.