Már elmentek az eresz alól
a csivitelő, vidám fecskék,
elkopott a nyár melege,
beköszöntek a hűvös esték.
Lehullottak az elsárgult,
nyarat-őrző falevelek,
csendben ülök a tornácon,
a távoli hegyekre révedezek.
Temetők jutnak az eszembe,
a sírokban csendben pihenők,
emlékeinkben élnek csupán
a rendre-sorra elmenők.
Nincsen virág, elhervadt már
hírnöke tavasznak-nyárnak,
az éneklő, zsivajgó, gyémántos
kismadarak már messze járnak.
Elment már(de nem-elköltözött!)
kedves társunk, a kelep'lő gólya,
mennyi pockot, kígyót evett meg,
Isten a megmondhatója.
A gabonát már nem ringatja-
némán virít a lekaszált tarló,
nemsokára jön a zord tél,
és betakarja a friss hó.
Az égen az utolsó, elkésett
vándormadarak vonulnak,
messzi-magasból kiált'nak búcsút
a kis falusi templomtoronynak.
Ahogy végignézek csendben
a hervadó-bús őszi tájon:
itthon vagyok. Az őszben is,
a tájban is, hazám csodáit látom.