A víztükör
didergő felszínén megannyi kör
tátog felém.
Sorsunk hamis: titokban
hűtlenek magukhoz is
az emberek.
Szólongatom
az alkonyatba
rótt aranyhídon barangolót.
Mesébe sző: hogy szembogaradon
tűnődik
ő hallgatagon.
Zsibong ma rá az áprilisi lég –
bordám alá szorulva
ég.
Szemed egén merengek… és
ha kell, álmomban
én ringatlak el.
Nincs semmi gond,
lélegző mellkasod
hullámot ont, amint hagyod.
Homlokodon kószáló fürtjeid
cirógatom –
Aludj ma itt!
Arcomra hajtsd tíz selymes
ujjbegyed: álmodba majd
veled megyek…
Megfogtam ott a vágyad bal kezét;
elhallgatott: csend lett,
de szép.