Navigáció


RSS: összes ·




Sci-fi: Hamvak

, 433 olvasás, Rawelli , 0 hozzászólás

Ezerszín

"Hogy történhetett ez velem?" – gondolta a lány, bámulva a félelemtől reszkető kezeit. Könnyek áztatták hófehér bőrét, amint végigfolytak kihűlt, meztelen testén. Az apró, gömbölyű cseppek nedves csíkot húzva hullottak a rideg fémpadlóra.
Fürge mechanikus karok köröztek a lány körül, fertőtlenítő, s víz elegyét permetezve rá, miközben levagdosták hosszú, ébenfekete haját. A ruháit, s minden egyéb tulajdonát a hulladékégetőbe dobták, megsemmisítve mindent, amivel kapcsolatba került életében.
A 22 éves lány próbált – védelmet remélve- az egyik sarokba húzódni, ám a karok folyvást a vallatószoba közepére ráncigálták, rá sem hederítve riadt kapálódzására.
Már hosszú órák óta bezárva tartották őt; megfigyelték, tanulmányozták, s elemezték, ám miután rájöttek, hogy semmit nem tehetnek vele, lassan feleslegessé vált. Már csak a kihallgatás maradt hátra.
"Istenem, könyörgöm, miért én? Miért? Én nem csináltam semmit! " – zúgtak egyre a lány gondolatai, ám egyedül a jéghideg fémfalakhoz, s a rozsdás mechanikus karokhoz fohászkodhatott. Senki nem hallgatta meg könyörgését… Leszaggatták ruháit, s egy hosszú, szűk folyosórendszeren át ide hozták, elzárva a menekülés minden útját.
A karok lassan befejezték a fertőtlenítést, s hangos csikorgással visszahúzódtak őrhelyeikre, a lányt továbbra is szemmel tartva.
Ő csak zihálva kuporgott a terem közepén, összehúzva magát olyan kicsire, amennyire csak tudta. Ám még így is érezte a vizsla, kíváncsi, s riadt tekinteteket késként húsába fúródni. Minden méltóságát elvesztette, egész világa összeomlott, s már nem maradt, ami életben tartsa.
Egy pendülő hang tört át a csend vékony burkán. A lánnyal szemben a falon egy aranyos ragyogású, hatalmas tükör húzódott. Eddig próbált nem belepillantani, félt, hogy a látvány elborzasztaná, s maradék ép elméjét is elvesztené. Ám most a pendülő hanggal párhuzamosan a tükör hangos csikorgással eltűnt a mennyezeti nyílásban, s a mögötte elterülő vastag plexiüvegen át szemügyre vehette fogva tartóit.
Amint felpillantott, szemei elkerekedtek, majd könnyei tengerén át nekiugrott az üvegnek. A karok gyorsabbak voltak nála, megragadták őt, hallotta, amint egy csont iszonytató, hangos reccsenéssel eltörik. Csak homályosan jutott el agyába a sérülés érzete, elvakította a düh, és a reménytelenség. Vég nélküli üvöltésbe kezdett, esélytelenül kapálódzva az erős karok szorításában.
Az üveg túloldalán egy homályos kéz lenyomott valami gombot, mire erős nyugtató járta át tagjait. Teljesen eltompult, a karok eleresztették, ő pedig némán a padlóra hullott. Lassan feltápászkodott, s megpróbált őrei szemébe nézni.
A családja; barátok, s ismerősök sokaságát látta a háttérben, ki-ki rémült arccal, ki-ki elhűlve meredt rá. Voltak, akik nem bírták tekintetüket felé fordítani, vagy amint a szemükbe próbált nézni, remegve elfordultak. Többen nem bírták a látványt, s gyors léptekkel elhagyták a helységet.
Rengetegen voltak ott, a tömeget katonák őrizték. A lány még kábultságában is látta, hogy sokan csak kíváncsiságból vannak itt, hogy láthassák a, szenzációt", s eldicsekedhessenek társaiknak, hogy, ők látták".
Úgy érezte, egy pillanatra felülkerekedik a nyugtatók hatásán, s megpróbált felemelkedni. Ám ereje elhagyta, s fejét beverve a padlóra hullott. Érezte szájában a vér enyhén sós, fémes ízét, s amint végigfolyik koponyája mentén. Nem nyúlt oda, hogy letörölje.
Egy férfi – aki legközelebb állt az üveghez- lenyomott egy gombot, s statikus sistergés futott végig a termen. A rejtett hangszórók feléledtek, s várták mesterük parancsait.
- Angela… Hallasz engem? – recsegett a hangja végig a termen. Angela lassan újra felemelkedett, s alig észrevehetően bólintott. A férfi gondterhelten összehúzta a szemöldökét.
- Felismersz engem, Angela? – Újabb bólintás.
- Te vagy… a parancsnok… - Nehezen szedte elő emlékei mélyéről, ám végül sikerült rájönnie, ki ez a férfi. A Z-13 – as bunker parancsnoka. Ahol élt, és élnek. Ő vigyáz mindannyiukra.
- És ugye tudod, hogy miért vagy itt? – kérdezte a férfi, majd hosszú szünet következett, csak halkan sípoló lélegzését lehetett hallani, amit a hangszórók szörnyű hanggá torzítottak.
Angela nem válaszolt. A nyugtatók hatása máris kezdett elmúlni, de még kábultnak érezte magát. Úgy érezte, elárulták. A parancsnok, az ő jótevőjük ilyen egyszerűen, és könnyen teszi mindezt vele? És a többiek… Lassan végigtekintett a bunkerlakókon. Szürkésfehér bőrükön, s szakadt, piszkos ruháikon. Látta, hogy sokan köhögnek közülük. Ez gyakori jelenség volt a bunker sokszor újrahasznosított, fáradt levegőjében.
Angela is érezte, hogy rátör a köhögés, kezét szája elé téve zihált hosszú, hosszú perceken keresztül. Mire elmúlt, a keze csupa vér volt. Nem lepődött meg, a betegség ellen nem lehetett mit tenni.
Angela nem válaszolt, mire a karok újra megragadták, s háttal az üvegnek fordították.
Az emberek rémülten összesúgtak, sokan felsikoltottak, kezüket remegve szájuk elé kapva a félelemtől, vagy egy újabb köhögéstől.
A lány lapockájánál jól látszott a két kitüremkedés, amint hátából kifelé meredtek. A két dióméretű nyúlvány csontszerűen feszítette bőrét, az egyik helyen már meg is szakította, s sűrű, zöldes színű folyadék szivárgott a sebből. Angela már napokkal ezelőtt észrevette az elváltozásokat, s hogy bőre elkezdett felszakadozni, sebekkel borítva el őt, mégha alig láthatóan is. Hirtelen jelentek meg, elképzelése sem volt, hogy kaphatta el a betegséget, a külvilág jól el volt zárva, egyszerűen lehetetlen volt, hogy bejusson a sugárzó hamuból akár egy apró részecske is!
Ám valahogy megtörtént… És tudta, hogy mi a betegek sorsa. Kitaszítottság.
A férfi nem szólt semmit. Hagyta, hogy a bámészkodók megnézhessék, hogy a lány tényleg elkapta a betegséget. Az átkos Hamubetegséget. Az újkor pestisét.
Már senki nem szólt egy szót sem, így a férfi bólintott. A karok felemelték a lányt, s egy kicsapódó rozsdás kapun a zsiliphez szállították. A lány látta a különböző színeket, s fényeket elsuhanni, s még hallotta, amint a fertőtlenítő szelepek bekapcsolnak a nyomában, eltüntetve még a legapróbb haj- és bőrmaradványokat is.
Végül lerakták a zsilip hatalmas, kör alakú kapuja előtt, messze, nagyon messze a lakókörzetektől. Egy katona állt a kapunál, fegyverét készenlétben tartva. Régi, piszkos vegyvédelmi ruhája, s gázmaszkja eltakarta testét.
- Én kísérlek ki, kitaszított. – Szólt a katona hangja a gázmaszkból. Angela ölébe fogta eltört karját, s lassan a kapu felé indult. Hirtelen megtorpant. Ismerte ezt a hangot… Szeme elkerekedett, s riadtan a katonára nézett.
- Miért pont téged küldtek…? Hát nincs elég kínom? – kérdezte a lány. Nem kapott választ hosszú perceken keresztül, s érezte, amint szíve darabokra hullik. – Nem mondasz semmit? Én nem vonlak felelősségre. Tudod, s tudom, hogy ezt meg kell tenni. De nem vártam, hogy te is szörnyetegnek nézel…
Angela elindult a kapu felé, jelezve, hogy befejezettnek nyilvánította a beszélgetést. A kapu vörös fényei ragyogni kezdtek, s lassan, homokot, port, s rozsdát szórva rájuk, tovagördült, szabaddá téve az utat előttük. A lány szíve a torkában dobogott, még sosem járt odakint, s a beléjük nevelt félelem elszorította torkát. Végül kilépett a fényre.
Nem igazi fény volt, halványabb volt az óvóhelyi lámpatesteknél is. Ő mégis csodálatosan érezte magát. A kapu lassan visszazárult, s egyedül maradt a katonával. Angela valami különöset érzett. Vonzotta valami. Körbetekintett. Ameddig a szem ellátott, mindent vastag, szürke hamuréteg borított. Néhol még az égen is pernye-felhők szálldostak, eltakarva a napot, s a fényt. Minden szürke, s egyhangú volt.
A katona Geiger-Müller számlálója kilengett, az ő szíve is torkában dobogott. De nem csak a félelemtől…
Angela egy lépést tett előre a hamumezőben.
- Itt most minden véget ér… - mondta, s lassú léptekkel elindult a hamvakon át.
- Szeretlek… - Suttogta egy hang mögüle.
- Én is téged… - Eredtek el újra a lány könnyei. Futásnak eredt… Hosszú perceken át szaladt. Talpát égette a hamu, ám ő mégsem állt meg.
Felbukott. A pernye bekúszott a torkán, és égette a bőrét. Úgy érezte, mintha lángra lobbant volna, bőre pokoli kínnal égett. Üvölteni kezdett. Azt hitte, bőre szétszakad, hátán a kinövések jobban fájtak, mint valaha.
Ekkor megérzett valamit. Megnyugodott. Már nem is fájt annyira. Lehunyta szemeit, gondolatai elsimultak. A forró, égető hamu teljesen körbevette, bölcsőként, anyaméhként védve őt. Bőre lassan levált, ám ő már nem érzett semmit. Átadta magát a hamvaknak, s beletörődött sorsába. Már csak a könnyek folytak végig arcán, jelezve egy lélek fájdalmát.
Angela lassan megszűnt létezni.

A katona fegyvere remegett a kezében. Világos parancsot kapott, hogy amint megtörténik, nyisson tüzet. Mindezt már annyiszor megtette, ám most minden más volt. Elbűvölve bámulta a kecses, szárnyas lényt a magasban. A lány dióbarna bőre, s hosszú, szőke haja teljesen megbabonázta őt. A lény teljesen szabadon repdesett a magasban, játszva az áramlatokkal, s fittyet hányva mindenre, hatalmas, hátából kinőtt tollas szárnyaival kecsesen vitetve magát az áramlatokkal. A férfi nem tudta, hogyan lehetséges ez, talán egy újabb evolúciós lépcsőfok, vagy esetleg a hamuban van valami, ami ezt teszi az emberekkel… Senki nem tudta…
A férfira pedig rátört egy érzés. Nem akart többet visszamenni.
- Szabadság… - suttogta. Fegyverét lehajította, s elkezdte megszabadítani magát a védelmi ruha súlyos tömegétől. Lassan haladt, ám tudta, hogy már nem kell sehova sietnie. Hazatalált.
Felszabadult érzéssel szabadította ki a két viszkető nyúlványt a hátán; s lehunyt szemmel belevetette magát a szürke, forró hamutengerbe.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Sci-fi
· Írta: Rawelli
· Jóváhagyta: Biró Erika

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 188
Regisztrált: 1
Kereső robot: 22
Összes: 211
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.3033 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz