Halkan szuszogva fekszem az ágyon,
türelmesen Álmom várom.
Néma az est, hallgat az élet.
Jöjj Álom, Jöjj kérlek!
Türelmem fogy, mert Álmom várat,
Majd megjelenik, csókot küld, százat.
A nagy fehérségben egy Angyal mosolyog
és puszta jelenléte elűz minden gondot.
Szárnyafosztott, de repül mégis,
repül a fellegekbe, vele együtt én is.
A hideg éjben fehér karját nyújtja felém,
Kézenfogva szállunk a telihold egén.
Sokatmondó szemével a szemembe néz,
De szólni nem szól, nem beszélt hozzám még.
Nem mond semmit csak néz és nevet.
Ketten az éjben szeljük a fellegeket.
Nem zavar semmi, mi sem zavarunk semmit,
Nincs az, mi eme izgatott nyugalomból kirendít.
De mégis! Hiszen zuhanni kezdek!
Miért tépted ki kezemből karcsú kezed?
Zuhanok a semmibe már Őt is alig látom,
reményeim szétfoszlanak, már a végét várom.
Egyre csak zuhanok, a szívem hevesen dobog
Majd hirtelen az ágyamban landolok.
Hol van az Angyal? És én hol vagyok?
Arcomról patakokban verejték csorog.
Ám hirtelen valami elvakít, szúrja a szemem.
A Hold az, ki az ablakon át köszön be nekem.