Csak nézem a kabátom gallérját,
találgatok, mi az, mit szemem lát,
piros foltok mindkét oldalon,
mint rókák a magyar ugaron.
Talán a borotvám volt bátor,
lépett ki részegen a hámból,
eltévedt bor lett volna, vörös,
vagy más mókamester, ördögös.
Rájöttem, a te ajkad fénye,
lelked leheletének szine,
festett szád piros szinű rúzsa,
szebb ajándék, mint száz szál rózsa.
Igaz, én ölelésed kértem,
nem földi, hanem égi képben,
hol nem test érinti a testet,
hogy lélek karolhasson lelket.
Tudom, játéknak tűnt az egész,
úgy gondolhattad, megállt az ész,
még testben, és a földön jártál,
még múló örömökre vágytál…