Navigáció


RSS: összes ·




Jegyzet: Anyák napja

, 596 olvasás, katelotti , 30 hozzászólás

Sajgó lélek

Két nap van Anyák napjáig. Ilyenkor mindenki kedvesen gondol édesanyjára, nevelőanyjára, arra az emberre aki valóban törődött vele, aki felnevelte, vagy egyszerűen csak arra, aki oly fontos neki.
Ezen a napon, én mindig elfelejtem a múltban elkövetett hibákat, igyekszem a jóra, csakis a szépre emlékezni, az örömteli pillanatokra amikor még anyu és én igazi szülő-gyerek kapcsolatban élt.


Régen volt már ez. Rég volt olyan pillanat, amikor őszíntén tudtunk beszélgetni, amikor igazán közel éreztem magamhoz. Azt hiszem akkor tört meg benne valami, amikor újból férjhez ment. Akkor mintha kicserélték volna, új életet kapott volna, amibe én már nem fértem bele.
És hiába örültem a boldogságának, szépen lassan az életéből kiszorultam…
Persze, felhívott, hogy mi van velem, de a választ meg sem várva mondta, hogy a férjével mi van.

Nemrégiben leültem vele beszélgetni. Próbáltam elmondani neki, hogy mit érzek, hogy úgy érzem, nincs mögöttem, úgy érzem, már nincs anyám.
Semmire nem jutottam. Nem akart megérteni. Nagyon fájt…
Azóta eltelt jópár hét, de továbbra is üresnek érzem magam. Persze nemcsak emiatt, hisz nem vagyok már a nyafogós tizenéves, aki minden lépésénél elvárja, hogy anyuci ott legyen, és bármit tesz, helyeselje.
Nem vagyok anyafüggő, csak úgy érzem, attól hogy felnő az ember, és megáll a saját lábán, még nem kell, hogy elveszítse azt, aki megszülte, és felnevelte őt.

De őt már elveszíttem. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy mit szeretnék. Hogy ha felhívom, megkérdezem hogy van, arra válaszoljon, hogy ő hogy van, mert nem a férjét hívtam… hogyha átmegyek hozzájuk, akkor abban a félórában velem beszélgessen, és ne a férjével… hogy ha megkérdezi mi van velem, hallja meg a választ is…
Persze könnyű letudni azzal az anyai felelősséget, hogy adok neki pénzt, ha szüksége van rá, és mondván, hogy ő mellettem áll, meg sem hallgat.
Nem a rohadt pénzre van szükségem! Miért nem érti meg? Miért nem hallja meg amit mondok?

Most tettem le a telefont. Vele beszéltem. Illetve csak próbáltam.
-Anyák napja lesz hétvégén! Mikor mehetek át?
-Jókor jut eszedbe, egész hétvégén nem leszek otthon… Miért nem tudtál előbb szólni? Bezzeg a Pisti (mostohaöcsém) már felköszöntött, én meg a saját lányomtól nem várhatom el, hogy idedugja legalább ilyenkor a képét… És különben is, az apád…

És itt úgy éreztem, hogy az egekbe szökik a vérnyomásom… Nem vagyok egy agresszív típus, de neki sikerül mindig kibillentenie a nyugodt lelkiállapotomból. Állandóan ez a téma, 10 éve váltak el, de még mindig nem tudja megbocsájtani apunak, és azóta is rajtam veri ezt le…

Úgy tettük le a telefont, hogy ordított velem, én dühös vagyok, és itt állok megint ezzel az érzéssel, mit rontottam el? Mit tettem, amiért ezt érdemlem?

Ilyenkor anyák napján sokunk tollából születnek gyönyörű versek, melyben megköszönjük, hogy mi mindent tettek értünk. Hiszen anyának lenni- bár még nem vagyok az- a legnehezebb feladat… De azt vallom, nemcsak addig anya valaki, míg a gyereke betölti a 18-at… addig amíg él… és mindig ő lesz az első… mert bár benne is csalódhatunk, de testünkben hordtuk ki, kilenchónapnyi várakozás után mi leszünk azok, akikre támaszkodhatnak, mi tanítjuk meg őket mindenre… miénk lesz az első nevetésük, az első gügyögésük, látjuk ahogy lassan elkezd mászni, és utána megteszi az első lépéseket… és ahogy növekszik, tanítjuk az életre, és mellette állunk… mert azt gondolom, ez a szülők feladata…

Anyák napja… szomorú nap lesz megint… szomorú, mert nem mehetek vidáman át hozzá, hogy virágot vigyek neki, mert neki nem erről szól ez a nap…
Már nekem sem fog többé erről szólni…

Ítéljen el bárki, hogy milyen szívtelen vagyok, és a rokonokat nem választhatja meg az ember…

De ha az a rokon, különösen a szülő választja azt az utat, hogy a gyerekét eltaszítja magától… akkor mit tehet a gyerek… mi a helyes?

Választottam sokszor azt az utat, hogy megbocsájtottam…
Megbocsájtottam, hogy karácsonykor a megbeszélt időpontban fontosabb volt neki a barátokkal lenni, mint hazajönni, és hiába nyomtam a csengőt, senki nem nyitott ajtót…
Megbocsájtottam, hogy egy szakítás után pár hétre hazaköltözve mindennap a fejemhez vágta, hogy mikor óhajtok már elmenni…
Megbocsájtottam, hogy amikor a férje egy elborult pillanatában a legocsmányabb szavakkal illetett és a legrosszabbakat kívánva nekem, elküldött melegebb égtájakra, ő szótlanul hagyta, és a férje mellé állt…

De meddig járható út ez? Meddig kell még megbocsájtanom? Mert az erőm egyre kevesebb…
És egyedül nehéz helyrehozni egy kapcsolatot…

Anyák napja… megint egy szomorú nap…




Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Jegyzet
· Írta: katelotti
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 199
Regisztrált: 0
Kereső robot: 32
Összes: 231

Page generated in 0.3076 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz