Hallom, hogy kiáltoz a bokor s a fa,
Amikor levele lehull, s a hó betakarja.
Fáj, hogy elvesztette azt, mi szépítette…
Hallom, hogy kiáltoz a bokor s a fa,
Amikor levele lehull, s a hó betakarja.
Fáj, hogy elvesztette azt, mi szépítette,
S elillant a nyár, mely örökre elhitette.
Én is kiáltozom, mikor itt hagysz engem,
Amikor hó, - magány takarja be fejem.
Engem te szépítesz, amúgy rút vagyok,
Ne hitess!, nevetnek rajtam emberek s angyalok.
A lázongó kikelet nélkül élni nem lehet,
Az a jó, amikor a fejed a keblemen lehet.
Az kell, hogy érezzem, szükséged van rám,
S nem csak az én szívem egy vágyakozó ábránd.
Nem kell a gyémánt, az ezüst, a drágakő,
Ha enyém szíved, mely szenvedéllyel égő.
Nem kell a szemem világa, melynél drágább csak te vagy,
Ha láthatom anélkül, hogy szerelmed örvénye nagy.
Szeretnék elveszni benne, mint hajós a tengeren,
Ha a pillanatban kezemet kezedben érezthetem.
|