Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Hosszú a tél

, 280 olvasás, Andykaa , 0 hozzászólás

Gondolat

Hallom, hogy kiáltoz a bokor s a fa,
Amikor levele lehull, s a hó betakarja.
Fáj, hogy elvesztette azt, mi szépítette…





    Hallom, hogy kiáltoz a bokor s a fa,
    Amikor levele lehull, s a hó betakarja.
    Fáj, hogy elvesztette azt, mi szépítette,
    S elillant a nyár, mely örökre elhitette.
    Én is kiáltozom, mikor itt hagysz engem,
    Amikor hó, - magány takarja be fejem.
    Engem te szépítesz, amúgy rút vagyok,
    Ne hitess!, nevetnek rajtam emberek s angyalok.
    A lázongó kikelet nélkül élni nem lehet,
    Az a jó, amikor a fejed a keblemen lehet.
    Az kell, hogy érezzem, szükséged van rám,
    S nem csak az én szívem egy vágyakozó ábránd.
    Nem kell a gyémánt, az ezüst, a drágakő,
    Ha enyém szíved, mely szenvedéllyel égő.
    Nem kell a szemem világa, melynél drágább csak te vagy,
    Ha láthatom anélkül, hogy szerelmed örvénye nagy.
    Szeretnék elveszni benne, mint hajós a tengeren,
    Ha a pillanatban kezemet kezedben érezthetem.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: Andykaa
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 199
Regisztrált: 1
Kereső robot: 26
Összes: 226
Jelenlévők:
 · Pancelostatu


Page generated in 0.1404 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz