Ej, az ihlet furcsa szerzet,
önfejű egy tünemény,
meghiúsít minden tervet,
s adott szava mit sem ér!
Munkaidőt nem ismeri,
ha én hatkor kezdenék,
közönyösen azt feleli,
neki semmi kedve még.
Máskor meg, mint nyári vihar,
váratlanul tör reám,
s úgy ahogy jött, el is inal,
s én csak állok tétován.
Ó, ha egyszer - mit megadnék -,
megjelenne időbe',
kondérjába mohón csapnék,
s merítenék belőle!
Legutóbb, hogy itt volt vélem,
szeszélyéről faggattam,
s bizony-bizony, úgy ítélem,
mély sebeket szaggattam.
Kiderült, hogy nem szeszély, mit
balgán annak hittem én,
ámbár mások is így vélik,
ez csak ferdült vélemény:
Szegény ihlet egyedül van,
s ezrek várnak reája,
hiába is lohol, rohan,
több hét, mire bejárja.
Az a sok-sok művészlélek,
kinek nincsen múzsája,
csak az ihlettől remélhet
csókokat a búbjára.
Nem csoda, hogy szegény árva
néha bizony besokall,
a sok művész kihasználja,
s hálát egyik sem rivall!
Így hát aztán kíméletből
nem nyüstölöm, s kergetem,
noha lelkem könnyebb ettől:
ez nem segít versemen.