Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A Borzas

, 334 olvasás, veronika , 1 hozzászólás

Ezerszín

Szabina kékesfekete haját cibálta, tépte a jeges szél. Október volt. Ilyentájt minden évben férje és kisfia kezébe kapaszkodva, ölnyi virággal karjában itt áll a temetőben a dupla sírhant előtt. Ő nem mindenszentekkor gyújtja meg gyertyáit. Pontosabban nem csak akkor…




Szabina kékesfekete haját cibálta, tépte a jeges szél. Október volt. Ilyentájt minden évben férje és kisfia kezébe kapaszkodva, ölnyi virággal karjában itt áll a temetőben a dupla sírhant előtt. Ő nem mindenszentekkor gyújtja meg gyertyáit. Pontosabban nem csak akkor. Október elején, minden évben, eshet, fújhat, záporozhat, ők hárman itt állnak. Elrendezi a virágokat, minden szálat külön megsimogat, a mécseseket meggyújtja, aztán csak állnak némán. Nem, nem sír. Azok, akik odalenn örök álmukat alusszák, a lelkében lakoznak. Ide köszönni jár. Megköszönni. Hogy akkor, sok- sok évvel ezelőtt, azon a kora októberi reggelen az útjába akadt ennek a két embernek, akiket szüleinek érez.
Szöszke kisfia pontos mása a férjének, kíváncsian nézi a felnőtteket, amint ezen a titokzatos helyen némán, meghatottan állnak. Nem érti, hol vannak itt a nagyiék, miért nem láthatja őket. De azért engedelmesen, suttogva beszél.
-Szia, papa, pihenjél mama, nemsokára újra jövünk- mondja Szabina.
-Jövünk, nagyi, ne féljetek, jövünk-suttogja a kisfiú. Majd édesanyjához fordulva számon kérően, már-már követelőzve mondja
-Borzashoz is megyünk, ugye.
-Hát persze, hogy megyünk, mondja édesanyja.
És a jó, meleg kocsiban Szabina lehunyt szemei mögött egy régi kép villan föl. Egy aprócska kislány képe. Elmosolyodik. Jólesően, boldogan ölelve magához kicsi fiát. Bal kezét férje háta mögé dugja, és lágyan cirógatja a volánt markoló férfi hátát. És amint majdnem álomba ringatja a dörmögő motor, szeméből patakokban csorog a könnye. Egy régen elfelejtett októberi reggel pereg újra emlékeiben. Egy réges-régi történet, egy kislány a múltból. Aki alig hihető, de ő volt.

*

A kerítés magas volt. A kislány termetéhez képest mindenképpen. Ahogyan aprócska kis kezei markolták a húsba metsző drótot, orrát szorosan a fonat rései közé dugta. Nyelvecskéjével időnként megérintette a hideg fémet. Csöpp kis lábát apró mozdulatokkal a háló lyukai közé fúrta. Nem ment ez könnyen, mert bármennyire aprócskák voltak is a lábak, csak hosszas, jobbra-balra szuszakolással sikerült talpát megakasztani. És ahogyan így csüngött órákon át, megszűnt körülötte létezni minden. Csak kémlelte áhítattal sóvárogva a kinti világot.
Fekete haja dúsan keretezte arcát, bőrét még sötétebbre színezve. Szénszínű szemei csillogva ragyogtak mindenre, és mindenkire. Neki mindegy volt, hogy süt a nap, fúj a szél, vagy esik az eső. Amíg a gondozók le nem vakarták a kerítésről, ő ott csimpaszkodott némán, várva valamit, valakit. És csodálkozott, hogy a járdán, amott kinn, más gyerekek nénik és bácsik kezét fogva szabadon sétálgatnak. Nem sokat beszélt, szemlélődni szeretett. Szókincse messze alulmaradt a hasonló korú gyermekekétől, viselkedése is lemaradt kortársaiétól.
Néha előfordult, hogy idegenek megálltak előtte, kérdezték. Ilyenkor rémülten kapta el kezét, huppant le a földre, és menekült a bokrok mögé.
Soha nem bántotta senki, mégis félt az emberektől. Nem így az állatoktól. Nagyon szeretett játszani a katicabogarakkal. Akadályokat rakott elébük kövekből, ha az szárnyát bontogatva elszállni akart, rászorította tenyerét. Órákon át guggolt a rémült hétpettyesek fölött, idomítgatva azokat. Egy alkalommal az egyik rovar mindenáron menekülni akart. Ezért kitépte a szárnyait. És amikor a katicabogár szárnyaszegetten felbukott, kicsike tenyerére tette, és a gondozónőket kérte sírva, javítsák meg. Merthogy elromlott.

*

A kerítéshez gyakran merészkedtek kóbor kutyák, kivert macskák. Akik ugyanolyan hévvel vágyakoztak a simogatás, a szeretet után, mint Szabina. Merthogy édesanyjától egyetlen ajándékként ezt a díszes nevet kapta. Egy meghatározhatatlan fajtájú kutya rendszeresen a drótkerítés mellett pihent. Ott lakott. Ő is fekete volt, szőre csombékokban lafogott. Bordái kiálltak, aprócska fején is filcesen, a rátapadt portól, mocsoktól megfakultan simult szőre, ahogyan a kislány simogatta. A dróthálón dugdosta kifelé kezét, úgy cirógatta a csapzott jószágot. A szeretetért hálás kiskutya meg boldogan nyaldosta a kislány kezét.
Ahogyan aztán teltek a napok, meg a hetek, a kerítés egyre lazább lett. A kislány pihekönnyű kis testének súlya egy idő után kikezdte a drótszálakat, a lyukak nőni kezdtek. Egy kora őszi reggelen aztán a picike kislány átpréselte magát a nyíláson. Először csak a kezeit dugta ki, leszorította tenyerét a földre, majd feje és vállai is kiszabadultak. Végül magasra emelt popsija is kívülre került. Négykézláb állt a földúton, gügyögve nézegetve a csatakos kutyát. Nem érzett fájdalmat, pedig pipaszár lábain patakokban csordult lefelé a drótok hasította sebekből a vér. Összekeveredve földdel, piszokkal. Ő meg csak nézett fölfelé, négykézláb állva, feneke égnek meredezve.
Néhány métert így tett meg, mászva, mintha elfelejtett volna járni. Kis idő múlva, ahogyan kapaszkodott a kutyába, fölemelkedett. Szorosan fogta négylábú barátját, ujjai keményen markolták a hosszú szőrt. És amikor az elindult, Szabina is ment. Furcsán, összekapaszkodva, oldalazva haladtak. Végig a kerítés mellett, majd azt elhagyva, a szántóföldön át, a sűrű náddal szegélyezett patak felé. Az éles levelek véresre szabdalták már amúgy is összekaristolt lábát, égették, ahogyan a víz ráloccsant. Elkezdett sírni. Fájdalmasan, kétségbeesetten. Mocskos kezeit levette a kutyáról, lábait maga alá gyűrve, fél oldalra esett, és ökleivel dörzsölve szemeit, keservesen zokogott. A furcsa, éles hangra a kutya visszament mellé, nyalogatni kezdte a sós könnyektől maszatos kis arcot.
Szabina a meglepetéstől abbahagyta a sírást, és csodálkozva fedezte föl a langymeleg pocsolyát maga alatt. Mindig szeretett a vízben tocsogni, tenyerével püfölni a sikamlós sarat. Két lábát maga alá húzva játszott most órákon át. Egészen addig, míg gyomra az éhségtől fájón csikarni nem kezdett. Akkor aztán ismét sírva fakadt. A kutya a száraz részen bóbiskolt, most a kislány hangjára fölkapta a fejét. Odament hozzá. Szabina meg belekapaszkodott, nyelvét felső ajkaira szorítva bandukolt a kutya után. A patak vize a nyári aszály után néhány centiméteres volt csupán, így nem okozott gondot átmenni rajta. A túloldalon lágyan emelkedett a tájék, szőlőültetvények sorjáztak egymás mögött. A kislány mászott egyik tőkétől a másikig, tömte magába a mézédes fürtöket. Jóllakottan, elégedetten dőlt el az egyik karó mellett, és elaludt.

*

A gyermekotthonban mindeközben a megszokott módon múltak az órák. Sok gyerek jutott a gondozókra, na meg nem is tudtak mit kezdeni a furcsa, különc kislánnyal. Őt hiába állították a körbe játszani, nem tudott suta lábaival lépést tartani a többiekkel, minduntalan sírva fakadt. Ilyenkor mérgesen lehuppant a földre, és vigasztalanul zokogott. Egy- egy fadarabbal órákig eljátszadozott, rakosgatta maga mellett, félig hasalva fölötte. A felnőttek hagyták. És sajnálkoztak. Meg szidták a törvényt. Hogy miért nem lehet örökbe adni ezt a szerencsétlen kislányt. Lett volna jelentkező bőven, de szülőanyja valamilyen különös okból kifolyólag minden évben egyszer írt egy levelet. Nagy, ákom-bákom betűkkel küldve anyai ölelését a kicsike lánynak. Aki nem is sejtett semmit erről a furcsa világról. Hiszen nem ő kérte, hogy megszülessen. Valaki felelőtlensége miatt idepottyant, míg mások felelőtlensége miatt az otthonban maradt. Mert a törvény úgy szól, hogy örökbe adni csak azt lehet, akiről lemondanak, vagy egy esztendeig nem keresik. És ugyan, miért mondanának le róla. Jó kis befektetés lesz majd évek múlva. Amikor felnő, és pénzt hoz a házhoz. Amit számára az intézet félretesz.
Délben, mint minden nap, egyik ápolónő elindult megkeresni a kislányt. Pontosabban a kerítés mellől felölelni, jól lecsutakolni, és bevinni ebédelni. Meg aludni. Döbbenten fedezte föl az öklömnyi nyílást. Hangtalanul sikított, majd futott, futott remegő inakkal a többiekhez vissza. Mint felbolydult hangyaboly, olyan lett pillanatok alatt az intézet. Rohantak körbe a kerítés mellett, nyomokat kerestek, támpontot, amerre elindulhatnának.
Az igazgatónő nyugalmat erőltetett magára, és hívta a rendőröket. Rémült arcok, lelkiismerettől furdalt tekintetek meredtek a pillanatok alatt kiérkező egyenruhásokra. Mindenki tudta, hogy nem ő okozta a bajt, mégis mindenki magát okolta. Minden kis zugba benéztek, minden árnyékban őt vélték fölfedezni. A kislány után kutatók száma egyre gyarapodott, a településen mindenki, aki mozogni tudott, segíteni akart. Módszeresen fésülték át az intézet környékét. Eredménytelenül. A rémület a sötétséggel egyenes arányban nőtt. A kislánynak nyoma veszett. A gondolatok egyre inkább balsejtelmesek lettek, látni véltek gonosz embereket, akiknek ilyen bájos kislányra fáj a foga. Mert azt biztosan tudta mindenki, hogy Szabina egyedül nem tudott elmenni. Aztán kíméletlenül éjszaka lett. És a sötétség sötét gondolatokkal lett terhes. Elemlámpák fénye, mint megannyi apró kis szentjánosbogár, cikázott az otthont körülölelő tájon.

*

Szabina mindeközben a lankás szőlőskert csendjében, összekuporodva aludt egy tőke tövében. Szorosan kapaszkodott a kóbor kutya szőrébe, szinte egybeolvadt vele. Külső szemlélő csak egy fekete szőrcsomót láthatott volna. Mert az ember legjobb, leghűségesebb barátja, a kutya birtokolja azt a képességet, hogy megérezze a bajt, ha szeretett gazdáját veszély fenyegeti. Most sem volt ez másként. Az egyetlen élőlény, akitől a szeretetet, simogatást kapta a mellette vacogó aprócska kislány volt. A kóbor, gazdátlan, mindenki által rugdosott, megvetett jószág ösztönösen húzódott közelebb a kislányhoz. Szinte sugározta, ontotta magából a meleget. A kora októberi fagy kénytelen volt meghátrálni. Egyik oldalról egy göcsörtös, groteszken megcsavarodott szőlőtőke, másikon pedig egy vastag bundás eb állta útját. A csillagok csodálkozva hunyorogtak a nem mindennapi látványra.
Kora reggel jókedvű társaság lepte meg a kertet. Szüretelők hada érkezett a közeli városból. A kislány rémülten ült föl a hangos kiabálásra, csöpp kis szája sírásra görbült. Kosztól ragacsos kis öklével dörzsölte ki az álmot szénfekete szeméből, és a félelemtől rémülten zokogott. A kutya nem tudta mire vélni a lármát, a kislány sivalkodása is idegessé tette. Hangos ugatásba kezdett hát. A pince előtt reggelizők jókedvűen szaladtak megnézni, mi ez a féktelen acsarkodás.
És akkor meglátták az aprócska kislányt. Ott állt bömbölve a szőlők között, egyik kezével az indákba kapaszkodva, másikkal a kutya szőrét markolva. A koszos állat pedig vicsorogva ágált mindenki ellen, aki közeledni próbált. Mély csend lett hírtelen. Az előbb még lármás társaság megilletődötten állta körbe a furcsa párt. A kislány hangos sivalkodását a rendőrök még a telefonból is hallották, amikor a szőlősgazda a nem mindennapi leletet jelentette. Igaz, az egész éjszaka kétségbeesetten kutató egyenruhások fülének ennél szebb zene nem is szólhatott volna.
A szirénázó autó percek alatt érkezett meg a hegyre. Ellökdösték a kutyát a kislány mellől, fölkapták, meleg takarókba bugyolálták, és rohantak vele a kórházba. Velük tartott az egyik szüretelő vendég is, aki pszichológusként kereste a kenyerét. És mélyen megindította a történet Néhány nappal később a kislány sértetlenül ismét az otthonban volt. Világgá menésére már csak néhány karcolás emlékeztetett. A gondozónők most már egyik szemüket állandóan rajta tartották, hiába is akart a kerítéshez menni, minden lépését száz szem ügyelte.
A kutya pedig ott téblábolt állandóan. Mint aki valakire vár.

*

A pszichológus gyermekei régen kirepültek már a családi fészekből, a világ különböző tájain éltek. Az unokák csivitelése csak ünnepekkor töltötte be a hatalmas házat.
Egyik este nem tudott elaludni, órák óta csak azt a hatalmas, szénfekete, könyörgő szempárt látta szorosan zárt szemei mögött. Azt a kapaszkodó gyermekkezet, ahogyan csöppnyi ujjacskáival morzsolgatva a kutyaszőrt markolássza. Fölkapcsolta az éjjeli lámpát, nagyot sóhajtva fölült.
-Kicsikém- mondta félkönyökre emelkedő feleségének -emlékszel arra a kislányra ott a szőlőhegyen.? Mi is egyedül vagyunk, ő is. Mi is tudunk adni, ő is. Mi lenne, ha?
Befejezni nem volt ideje. Klárika, a felesége mélyen belenézett férje szemébe, és bólintott.
-Jó, szívem, legalább nem leszek olyan nagyon egyedül.
Másnap a hatóságok mindenféle papírt töltettek ki velük. Aztán nekiindultak. Az otthon előtt még egyszer, utoljára egymás szemébe néztek. Kézen fogták egymást, és beléptek a hatalmas kapun. Az igazgatónő értetlenül nézte őket. Merthogy a kislány nem adható örökbe. Nem baj, mondták csökönyösen. Szeretni azért csak szabad, nem.
Szabina némán tűrte, hogy a két idegen, a néni és a bácsi ölbe vegye. Két kis kezét ökölbe szorította, magasra emelte, és deréktól messzire elhajolt tőlük. Vékonyra szorította száját, és halkan nyüszített. Az ősz hajú néni lágyan ringatta, soha nem hallott szavakat suttogott neki. A bácsi pedig cirógatta a haját. És ahogyan kiléptek a kapun, melléjük szegődött a rút korcs is. A kocsi elindult, a kutya ott maradt az út szélén ülve. A férfi a kanyarnál megállt, visszanézett, majd egy mély sóhajtással visszatolatott. A kiskutya fölállt, farkát csóválta.
- Na, gyere te is, te borzas, te világ csavargója. – mondta, és a csomagtartóba tette a kutyát.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: veronika
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 186
Regisztrált: 2
Kereső robot: 32
Összes: 220
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.4217 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz