Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Az ugrás…

, 801 olvasás, quentin , 55 hozzászólás

Halál

Csípett a lég, érdekes mód keserves hideg van, pedig pár napja, vagy még ma is tombolni látszott a nyár. Biztosan mindig ilyen hideg van fenn a tetőn. Magasan, egyedül, távol.

Nem is lehet máshogy. Csak így. Ami máshol szellő, az itt szél. Meglök. Nem kellene még leesni. Még nem, még néhány leírt sor, még néhány cikázó gondolat, még néhány szó, hogy aztán jöhessen a repülés. Itt az ideje a végtelennek, a kimondhatatlannak, az együgyűen bátor pillanatnak, annak ami után ez már nem jelen és nem múlt, semmi más csak megszűnt létezés marad. Széthasadt idegpályák, foszlott, elpárolgó, ócska kötöttségek, lerúgott béklyó, mástudatnyi létezéselemek egyetlen pillanatra, ahogy megérint a halál.

Ez jó, most jó! Készen állok. Senki a társam, ő sem szól, hogy ne tegyem. Villogva marad a kurzor a laptopon, talán majd megteszi, amit kérek és …

Mindig félt a magasban. A tízméteres diófányi hőstett/mászás – nevetséges. Alant a végtelen mély, a hold kérdőn felvonta szemöldökét. Várta a rezzenéstelen vaksötét. Szemernyi kétség sem volt benne, amikor kilépett a szikla szélére és le sem nézve előreugrott a mélybe. Az ugrás íve szép volt, maga elé tette a kezét, a gravitáció ellebbentette a tudat elől az akadályokat és nem… mégsem maradtak sem képek, sem szavak. A süvítő levegő benyomult a fülébe, s megszüntette a hallást is. Ő maradt ott a magányosan száguldó bizonyossággal, hogy ez most visszavonhatatlan.

Elkezdte átjárni valami rémisztő meleg, ahogy megtalálta, amit elveszettnek hitt, felgyorsult a gyorsuló idővel és ismét elkezdte érezni a szavak legmélyebb jelentését. Nem maradt mardosó kétely, mint régen, az idő kitágulva poroszkált, a tér megnyúlt és játszott vele a létköz, ahogy a lélek nagyra meresztett háromszemnyi pupillákkal soha nem jelezte még ennyire világosan: "menekülni fogok, ha leér a tested." Az agyból egyetlen másodperc-milliomodnyi idő alatt kitüremkedett a valaha létrejött összes gondolat-kisülés és a lényegesek szavakká formálódva jelentek meg a valószínűtlenül élénk belső plazmában.

Bármennyire is lelassult minden a relativitás gyűszűnyire megmaradt valónak és belátható monotonitásával közeledett felé a talaj, a végzet?

Az utolsó húsz centiméteren rántotta vissza a príma gumírozott kötél. Szétesve lebegett még tehetetlen felalávalóságában a test, miközben a lélek ki tudja hol császkált.

Percek teltek, aztán órák. Borzongani kezdett, felnézett a holdra, félrehajtotta a fejét és a laptophoz lépett. Felidézte a szavakat, amiken kívül szinte semmije sem maradt. Leült a kőre és ölébe vette a masinát. Nézte egy ideig a képernyőt, aztán végül úgy döntött leírja:

"Az a dolgod, hogy szeress."

Q

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Próza
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 323
Regisztrált: 0
Kereső robot: 28
Összes: 351

Page generated in 0.2877 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz