Én nem hiszem az Istent,
s ember sincs, ki segít, hogy éljek:
szükségem van rád,
mert különben elveszek!
Én nem hiszem az Istent,
s ember sincs ki támaszt nyújt nekem.
Nem az alkalmat a csókra:
benned az embert keresem.
Én nem hiszem az Istent,
s ember sincs, ki azt mondaná: "Érdemes! Hát folytasd!".
Oh, én nem panaszhelynek kérlek…
Ha átölellek,
egy világot érzek ölelni boldogan,
mert embernek érezlek,
s Ember, Világ: ugyanaz.
Nékem a táperő újabb, nagy indulásokhoz.
Van, ki bizík Istenben,
s ettől erőre kap, hogy éljen.
Én kiben bízzam?
Én nem hiszem a régi Istent!
Kinek jó, hogy vagyok?
Itt vagyok, élek és tenni akarok!
Úgy érkeztem ebbe a világba,
mint friss-erő ember
lelkesen kiáltva az eszmét,
magasra tartva a zászlót,
kivánva-élvezve minden mozzanatát az életnek.
Most itt állok fiatalon,
s mégis keserű-boldogan, máris fáradtan.
Így vagyunk mind:
Minden nap csalódunk, s ettől élünk.
Minden nap győzünk, s ettől élünk.
Ez a nagy kettősség az élet törvénye,
ez, melyet évezredek tettek azzá.
A primitív ember – én -,
benned keresi bálványát,
az Istennel felérő Embert,
hogy legyen kit imádni,
tőle vígaszt várni,
biztatást hallani,
hogy érdemes élni.
Mit adok cserébe?
Adok, mit adhatok.
Ha akarod neked, de mindenkinek is,
mert adni akarok, átadni mindent,
mit szült bennem a tapasztalás, az élet.
Versbe írom, eldalolom,
zongorázom, elsóhajtom…
Át akarom nyujtani az embereknek… látod?
Segíts nekem…
Te segíthetsz…
1963