Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Gyökerestől kiszakítva

, 406 olvasás, veronika , 0 hozzászólás

Ezerszín

A falu közepén, mintha aprócska kis sziget lenne, az utcák metszővonalában néhány fával, bokorral beültetett kis park van. A templom néz le hol csodálkozva, hol pedig áhítattal erre a picike kis paradicsomra. Tornya őrt áll a sötét éjszakában, a tetején pedig a kereszt vigyázza a csillagok ragyogását. Meg- megcsillan a hunyorgó fényben, sejtelmes félhomályba burkolja a padon nyugvó asszonyt. Merthogy a bokrok védelmében, gondosan leterített ruhadarabokon fekszik egy nő, békésen, az igazak álmát alussza. Betakarja őt a holdvilágos éjszaka, a csillagok beragyogják álmát.

*

Ő a Böske. Magas, szikár nő, akiről a faluban igen kevesen tudják, hogy elvált asszony. Csak az öregebbek elbeszéléséből tudható, hogy jó svádájú, derék ember vette feleségül a karcsú, fiatal korában vonzó külsejű nőt. Aki már a templomba menet bajt kavart maga körül. Mesélik, hogy a gyöngyvirágból kötött menyasszonyi csokrát lóbálta a kezében, és az szálaira hullott az esküvő közepén. De hogy az ura mikor és miért hagyta el, arról nem beszélnek. Mindent sietősen csinál. A szoknyája korca begyűrődve, klott kötője is ferdén, majdhogynem fityeg a hasán.
Az utca, ahol anyjával és távoli nagybácsijával éldegél, néhány házból áll csupán. A házak között beépítetlen telkek ásítoznak. A foghíjakat magas fű nőtte be, sárgállik a lapulevél közül kikandikáló pitypang. Böske kora reggel, a hajnali pirkadással egy időben már az árokparton tüsténkedik. Inas, csontos lábain barna színű, szakadt lábbelit visel, a dorcót. Ebben rohangászik egész nap fáradhatatlanul, időnként a fűzőjén rándít egyet, le ne essen lábáról a kissé bő cipő. A harmatos fű közül tépdesi ki a libáknak és a kiscsirkéknek a pitypang zsenge leveleit, és a csalán üde hajtásait is dúdolászva teszi a vesszőkosárba. Aztán a fatőkén apróra vágott csalánlevelet összekeveri a kukoricadarával, egy kis langyos vízzel, mintha tésztát készítene, összeállítja, és máris kész a kacsák reggelije.
Böskéék háza előtt bádogkrisztus figyelmezteti az arra járókat, hogy a megváltó szenvedése értünk történt. Orgona és jázminbokrok ölelik körbe. Nem is megy el előtte főhajtás, keresztvetés nélkül senki emberfia. Böske naponta tesz friss virágot a szobor elé, reggeli imáját is ott mondja el. A ház rogyadozó falain a vakolat hámlik. Mint fölégett ember bőre. Szakadozott, rongyos, fölpúpozódott a vékony mészréteg, elég egy érintés, hogy lemálljon. A sindöly toldozott-foldozott, az idő vasfoga keményen nyomát hagyta rajta. A tornác féltérdre ereszkedett évekkel ezelőtt, a kidőlt oszlopot egy kivágott cseresznyefa törzse pótolja. A szobák és a konyha földes, jól föl kell locsolni ahhoz, hogy összesöpörjön az ember. A két ágy egymásnak vetett háttal támogatja egymást. A szúette, recsegő ropogó lécekből álló tákolmányon magasra púpozott dunyhák és vánkosok takaróznak a fehér, horgolt ágyterítővel.
Böske édesanyja, és az idős rokon bácsi a jó hűvös konyhában, a hokedlin és a sámlin üldögélnek naphosszat. Innen irányítgatják a fiatalabb nőt, aki készségesen teljesíti minden kérésüket. Beszélik a faluban, hogy a Böske egyedül nem tudja ellátni magát.
Egyik reggel, amikor a lágy hajnali napsugarak beragyogták a baromfiudvart, a káráló tyúkok, és a gágogó, hápogó libák, kacsák elégedetten verdesték szárnyaikat, Böske rémülten szaladt be a házba. A rokon bácsi kiabált kétségbeesetten. A meghatározhatatlan korú idősebbik asszony minden előzetes jel nélkül lefordult a hokedliről, és mint szárnyaszegett madár, feküdt mozdulatlanul. A hátsó szobában a földön terítették ki őt, a szomszédok segítettek a jajveszékelő Böskének lemosdatni és felöltöztetni halott édesanyját. Aki után néhány nappal a rokon bácsi is elment.

*

Böske egyedül maradt hát. A házat, ami ez idáig az otthona volt, negyedrészben örökölte csak. A másik három kedvezményezett, így mondták a hivatalban, követelte a részét. Böskének volt a falu alvégében egy unokatestvére. Aki azt mondta, oda költözhet. Nem volt hát mit tennie, összeszedte minden holmiját, amiről úgy gondolta, fontos számára, talicskába pakolászta, és eltolta az egészet a rokonokhoz. A nyári konyhában telepedett le. A sifon fiókjaiba belerakta holmiját, akkurátusan összehajtogatva a réklijét, szoknyáit, napokig azzal töltötte az időt, hogy ki-be pakolászott. Nem találta a helyét. Itt nem volt, aki megmondja, mikor mit tegyen.
Terike, az unokatestvér nagyon sajnálta a magányos asszonyt. Hívta volna beszélgetni, de a nagy házba, ahogyan Böske nevezte, nem lehetett fölcsalogatni. A lépcső tetején várta meg, míg a rokonok kijöttek hozzá, ha szüksége volt valamire addig kopogott, kiabált, míg valaki meghallotta, és kinyitotta az ajtót. De be nem ment. Szeptember volt, amikor a rokonok kétségbeesetten szaladgáltak. A hízót váratlanul le kell vágni, akármilyen meleg idő is van, a derék jószágból disznótoros lesz. Böske mindkét kezét fülére szorította, míg visított a disznó. A pörzsölésnél valaki rákiabált:
-Böske szaladj a gyökérkeféért!- boldogan szaladt.
Aztán hol a vödör víz kellett, hol egy vájling, hol a katlan alá kellett fát rakni, valaki mindig adta az utasításokat.
Böske boldog volt. Szinte ragyogott, izzadt arcán a napsugarak visszaverték a mosolygását. Amikor aztán kiborították a koca belét, egyik rokon ennek a tisztogatásához fogott. Maga mellé ültette Böskét, aki boldogan segített. Kettéhajtott fűzfavesszővel húrolta a vékonybelet, ujjai olyan ügyesen jártak, hogy aki elment mellette, elismerően nézte. Este, amikor minden tisztára volt már vikszolva, jóleső fáradsággal dőlt ágyba. Végre szükség volt őrá. Nem haszontalanul telt a napja.
Az unokatestvére másnap bement megköszönni a segítséget. És hívták ebédelni. De a nagyházba változatlanul nem ment föl. Hát az ételt lehozták neki, egye meg magában, ha már nem hajlik a szóra. A faluban híre ment Böske ügyességének. Attól fogva, bárhol sürgős, nehéz munka akadt, mindenki rá számított. Ő pedig boldogan ment, mintha szívességet tennének neki, hogy dolgozhat, segíthet.

*

Teltek a hónapok, lassan évekké sűrűsödtek a napok. Tél volt, ismét disznóvágáshoz hívták Böskét. Abba az utcába, a bolgárkertészhez, ahol addigi életét élte. Amikor közeledett szülőháza felé, szíve fölgyorsult, lábai szinte egymásba akadtak. Szemeivel már messziről kutatta a házat, jobb kezét homlokához emelte, hogy a bádogkrisztus előtt térdet hajtson, és keresztet vessen. Földbe gyökerezett a lába, szinte följajdult. Mert az árok partjáról eltűnt a kereszt, a jázminbokrok és az orgonák helyén üresség tátongott.
Böske dermedten állt. A régi ház helyén vadonatúj téglafalak pöffeszkedtek, szinte az egész udvart bekebelezte a hatalmas épület. A szikár asszony nézte a házat, szeméből súlyos könnycseppek pottyantak ki. Látta maga előtt édesanyját, szinte hallotta a hangját. És ahogyan lehunyta a szemét, a botorkáló rokon bácsi görbe botjának érintését is érezte.
Térdre roskadt, mint a vályogfalak. Zokogott. Amit még anyja búcsúztatásakor sem tett. Böske most temette el édesanyját. A lelkében. Végérvényesen véget ért a régi élete. Lassan vonszolta magát tovább, már a pörzsölés is befejeződött, mire mint az alvajárók, megérkezett. Nem sok hasznát vették aznap. Hazafelé menet ismét megállt a házuk előtt. Mert ő azt a roskadozó falu viskót látta maga előtt, ami az otthona volt. Évtizedekig az otthona volt.
Egy ideig álldogált, majd keresztet vetett, és elindult. Vissza- vissza nézve. És integetett. Mintha elköszönne azoktól, akik itt maradtak. Egy idő után már hátrafelé araszolgatott, majd megfordult, visszaballagott egykori otthonához, és leült a valamikori kapu elé.
Egy ideig fölhúzott térdekkel üldögélt, amit átkulcsolt mindkét kezével. Kis idő múlva pedig fáradtan zuhant mély álomba. Unokatestvére hajnalban elindult megkeresni, rémülten rázták föl az alvó Böskét. Aki csak hallgatott. Böske attól a naptól furcsa szokást vett föl. Minden nap elzarándokolt a szülőházához. Ő nem látta azt a vadonatúj palotát, ami a helyén állt, ő csak azt a fehérre meszelt falú, számára oly kedves kis házikót látta, ahol felnőtt.
Hát köszönt. És amikor elindult visszafelé, sűrű csókokat dobált, míg csak látni vélte régi otthonát.
Nemsokára összesugdostak a háta mögött. Kérdezgették, miért teszi? Arrébb ment. Unokatestvére kétségbeesetten kérlelte, hogy hagyja abba ezt a furcsaságot. Böske nem válaszolt. Senkinek nem válaszolt. Mert hogyan is érthette volna meg bárki, hogy neki nincsen másik otthona, csak ez az egy volt. Ahol most idegenek laknak, de az ő otthona az ott van.

*

Egy ideig minden este a ház előtt aludt. Aztán amikor a hatóság is megelégelte, hogy a deres éjszakákon egy emberi lény fekszik a kapu előtt, elvitték onnan. Haza. Amit a hivatalban Böske otthonának véltek. Ő azonban csak ideig-óráig maradt meg a nyári konyha védelmében. Makacsul, megrögzötten indult ahhoz a nem létező kis házhoz, ami a lelkében lakott.
Aztán egyre hidegebbek lettek az éjszakák, az asszony a négy fal közé kényszerült. A remény éltette, várta a tavaszt. Amikor a tél szorítása enyhült, és a parkban a bokrok illata átjárta minden sejtjét, csak ült a padon, lehunyta szemeit, és álmodott. A roskatag kis házról, benne az övéiről. Boldog volt, gyakran a padon aludt. A népek lassan tudomásul vették, hogy Böske furcsán viselkedik. A háta mögött jobb kezük mutatóujját halántékukhoz ütögetve mutogatták, hogy szegény asszony ott belül zavaros.
Egy idő után aztán idegenek is jöttek a szomszéd faluból. Meglesni a furcsa asszonyt. Aki áll átszellemült arccal, és integet. Valahová, valakinek. A házban lakók nehezen fogadták el a helyzetet. De tenni nem tudtak semmit. Böske meg ment boldogan segíteni mindenkinek, nem zavarta, hogy a háta mögött falu bolondjának nevezik. Mosolygott, ha segíthetett valakinek.
Amikor a körzeti orvosnál bepanaszolták, az csendesen annyit mondott, hogy elvették szegénynek a gyökereit. Kiszakították, a földből, és nem tud új gyökeret ereszteni. Hát hagyták. Hiszen nem árt ezzel senkinek. Csak a gyerekek szaladgálnak, ha Böskét látják a bizonyos utca felé sietni. És ha szúrós kedve van az éjszakának, ha csontig hatol metsző lehelete, az arra járók hazaküldik Böskét. Aki ilyenkor engedelmesen áll talpra, dob még néhány búcsúcsókot vélt otthona felé, és elindul. A nyári konyha melegébe, ahol pattog a sparhertben a parázs, izzik a platni a fahasábok fölött. Hogy másnap ismét nekiindulhasson. Gyökeret ereszteni már nem tud, elhervadt régen. Csak megpihen álmai árnyékában, keresi elveszett múltját.


Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: veronika
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 325
Regisztrált: 1
Kereső robot: 22
Összes: 348
Jelenlévők:
 · arttur


Page generated in 0.2441 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz