Hangulatos zene szólt, igazi remek hangulat volt kibontakozóban. Egyszerre érkeztek. A fiú a bejárat felől, a lány az erkély irányából. Az a harminc ember, mintha ott sem lett volna. Egyszerre éreztek különös borzongást, és fejezték be a mondatot a közepén, hogy aztán tekintetük megtalálja a másikét a táncoló tömegen át.
Kinntről olybá tűnt mindenki szándékosan mozgott úgy, hogy ne zavarja a két egymásba gabalyodó szempárt. Mozdult bennük az a különleges érzés… Mintha egy színpompás sárkány nyitná ki szemét, hogy aztán pár pillanat múlva bátor csapásokkal emelkedjen a levegőbe. Megszűnt a külvilág, a fiú és a lány csak nézte egymást, aztán vonzani kezdte őket az ellenpólus és a másodpercnek ugyanabban a töredékében léptek egymás felé. Egyet, aztán még egyet, majd mosolyogva az utolsó kettőt, hogy a tömegben találkozzanak. Mondd Te, kezdték, ezen aztán hangosan felnevettek. Csillogott a szemük és ahogy meglátták a tükröződést a sárkányok szinei égő vörösre váltottak belül. A sors melléjük állt, a zeneszámnak is vége lett, az éterben az eddigi vad ritmus helyét andalító dallamok foglalták el. Táncolni kezdtek, összesimultak, megtalálták az utat a fülekbe suttogott hasonló szavak. Eltűntek a tanult minták, semmi más nem volt már pár perc múlva csak ők és a ritmus. Táncoltak és közben már egymást szomjazták, mozdulataik elárulták őket mindenkinek.
A lány lakásán sem kellet szólniuk. Elöntötte őket a vágy, ösztöneik száműzték a gondolatokat, és ahogy visszakapták, amit adtak néhány perc múlva megszűntek a tabuk is. Ketten voltak, aztán a kettő eggyé vált, eltűnt az enyém és a tiéd, csak izzó, parázsló csókokká váló szenvedély volt, hol szédítő magasban, hol hanyatló mélyben. Nem volt egyetlen kérdés, nem volt egy rezzenésnyi gyötrelem. Mint lezúduló esőnek a gravitáció, úgy mutatták egymás testének a gyönyör felé vezető utat. A lángokat is kibírták, ami elborította testüket. A fel le táncban hajnalra egymásba fáradva, mindent felperzselve és mindent újjáélesztve zuhantak összefonódott mély álomba.
A madarak nekik énekeltek, a szellő nekik suttogott, az ablakon bekacagó nap Helena és Paris óta nem látott ilyen gyönyörű párt. Ébredtek, ugyanolyan örömmel, mint ahogy az éjszakát töltötték.
Hétköznap volt, a legcsodálatosabb hétköznap, a fiú telefonjának csöngése sem zavarta őket. Dolgoznom kell, mondta és mosolya az örökkévalóságot ígérte. Majd hívlak – tette hozzá. A lány borzongva nézte. Hozzábújt az öltözködő fiúhoz, csókolta a nyakát és a fülét. Nem akarok rád akaszkodni, menj csak súgta.
"Akaszkodni, akaszkodni" - zakatolt a szó a fiú fülében egész nap. A munkahelyén a kollégák elhúzták a szájukat, amikor meglátták. Ott voltak előző este, tudták mi történt. "Ribanc" – halotta a kávézóban. Nem hívta fel a lányt. Másnap nem vette fel a telefont, amikor kapcsolták volna. Egyszer sem. A szón járt az esze, a szabályokon és az elvárásokon. "Ribanc" – mondta ki hangosan, közben a fejét csóválta.
Néhány hét múlva a parkba értek. Ugyanúgy, mint akkor. Egyszerre. A fiú már őszült néhány napja, keze remegett, a lénye égett, visított benne valami. Elnyomta. Amikor észrevette a lányt, elfordította a fejét. Észrevette a felhőket, de semmi jelentőséget nem tulajdonított neki.
A lány is észrevette a fiút. Rámosolygott. Könnycsepp csillant szemében, amikor látta, hogy az elfordítja a fejét. Én megtettem mindent – gondolta szomorúan. Felnézett, nem örült a felhőknek, de látta a mögötte csillanó napot.
Már csak rá mosolygott.
|