Jó Veled, mindig, mindig jó Veled,
akkor is, ha felcserzi bőrömet
lassan térdemre olvadó kezed
ott tartom majd, jó meleg.
Ne félj, majd nagyon halk leszek,
ha nem akarod, nem kell észre vedd,
hogy megbűvölt bíbor szemed
mindig csak rám, csak rám mered.
Tudom, nehéz még hátadon
ólom-magadból font páncélt hordanod,
így ülni ringó lélek-ágadon.
Érzed, hogy lehúz? Ne félj, nem hagyom…!
Nem hitted el, hogy nevetni tanít
a tükör csak ámul néma arcodon,
majd forró krumpliba faragom vonásaid,
rejtélyed magammal hordozom.
Minden kis élő, apró hibád
kaput nyit hozzád bőrödön,
itt minden, minden értem kiált!
Hajad enyémmé fésülöm.
A hajad…! A hajad árva tűz,
talpadtól egészen addig fellobog
lényed, a gyarló, gyönge szűz.
Mondd, még meddig erőszakolod?
Tagadj meg engem, Istent, önmagad!
Már rég nem segítenek a falak!
- még nem tudod, de jössz velem…! -
Már rég a hajamba fontalak…