Egyedül is mehettem volna a "látogatásra", de magamnak is nehezen mertem bevallani, hogy nem mernék egyedül oda menni.
Már húsz éve nem láttam anyát, teljesen eltűntettem az életemből a baleset óta. Félek a visszautasításától, de legjobban a közönytől. Elképzelhető, hogy olyan lesz velem, mint egy idegennel, talán ha elkísér valaki, akkor szerető anyaként viselkedik, mindig adott arra, hogy mások mit gondolnak. Emlékszem, hogy amikor apa elhagyta, azt hazudta a szomszédoknak, hogy külföldre megy segíteni az édesanyjának, aki lebénult, és nem sokára mi is utána megyünk… Angliába! Maga is szégyellte, hogy apa elhagyta őt, hisz eddig ő beszélte ki ezeket a kényes ügyeket a szomszédokkal. A nap témája az volt, hogy a három háznyira lakó Szabó családban iszákos a férj, és mindenféle nőket visz haza. Akkor aztán hét pecsétes titok volt a családi szégyenfoltunk, hazudtunk az iskolának, hazudtunk mi mindenkinek. Anya tanított meg hazudni, és talán ebből élek még ma is.
Már három óra, mindjárt indulnom kell. Elmegyek Annáért, aztán irány az öregek otthona. Legalább tízszer végigmondtam az útitervet magamban, hogy azzal is felkészüljek a találkozásra. Olyan mintha egy ismeretlen emberrel találkoznék. Össze-visszakuszálódnak bennem az érzések. Miért nem mentem előbb? Folyton csak halogattam és végül… végül ez lett belőle.
Már negyednégy, nehezen állok fel az asztaltól, már fél órája felvettem a kabátomat, de a terv szerint csak negyed négykor indulhatok el.
Fél négy, Anna beszáll a kocsiba. Még mindig nem tudom, hogyan fogom üdvözölni anyut… Adjak neki puszit, vagy sem… Régebben nem szerette, ha megöleltük, ahhoz túl büszke volt.
Öt óra, megérkeztünk az öregek otthonához. A szívem majd kiugrik a helyéről, a vér szokatlan módon áramlik szét a testemben, valahogy most érzem, ahogy eljut a legapróbb résekbe is. Nem is tudom, hogy Anna beszélt-e hozzám út közben, viszont rögtön kiszállt és várt a kapu előtt.
Össze kell szednem magam! Anya nem szerette, ha túlságosan is érzelgős vagyok, nem szabad elsírnom magam, nem szabad! Most kell elindulnom, érzem, ha most nem indulok el, akkor már sosem!
Kiszálltam a kocsiból. Lassú egyenletes léptekkel araszoltunk a lehangoló, szürke háztömbök mellett. Már el is felejtettem milyen nyomasztó egy öregek otthona. Lassan botorkáló, idős emberek haladnak el mellettünk, tisztán kivehető a tekintetük, mellyel azt fürkészik, hogy talán rokonuk, esetleg unokájuk vagyok-e.
Egy, már bottal járó idős férfi tűnik fel előttem, észre sem vette, hogy nincs egyedül és szinte belénk jött. Talán azon gondolkozott, vajon ki fogja eltemetni. Fog-e egyáltalán sírni valaki a "sírjánál". Nekem itt csakis ilyen gondolatok jutnak az eszembe, csak a halál. Ennek a helynek nincs köze az élethez! Minden olyan… olyan sivár, semmilyen, egyhangú, szomorú! Lassan kezdem megérteni, hogy mit tettem az anyámmal. Ezen elfelejtett emberek mind csak egy kapcsot keresnek, ami még hozzá köti őket ahhoz a világhoz, ahol élnek. Én ettől fosztottam meg. Az élettől.
Anna még mindig néma volt, az ő arcán nem lehetett észre venni semmilyen megrökönyödést, kissé sértődötten haladt az úton. Tényleg, miért is őt hoztam el? Anna sosem állt közel hozzám, néha, ha Feri nem volt otthon, átmentem hozzá teázni, hogy beszélgessünk egy kicsit… De… de Annán kívül egyetlen barátnőm sincs, akivel idejöhetnék, sőt, ő rajta kívül nincs is más barátnőm. Talán nem is mondtam neki, hogy miért jöjjön velem.
Hirtelen megálltam, magam sem tudtam, hogy miért… Felnéztem a földről, ahol már így is elég sokáig hevert a tekintetem. "G" épület… valahogy felelevenítették az emlékeket a zöld függönyök, melyek minden ablakon, hol félig, hol teljesen be voltak húzva. Eszembe jutott az a nap, amikor idehoztam anyát a kórházból, megígértem neki, hogy holnap visszajövök és… és azóta nem jöttem!
A portán egy szintén idős úr ült, megkérdeztem, hogy melyik szobában találhatom meg Sebestyén Rozáliát… Furcsa volt megint kiejteni a nevét…-107-es szoba - vágta rá rögtön, minta fejből ismerné az összes ember aktáját.
Végül is valamiért a lépcsőházon keresztül mentünk. Fel az elsőre, a másodikra, a harmadikra, mintha minden lépcsőfok egy hónap lett volna itt, az elmúlás házában. 100-as szoba… 101-es… 107… nagy levegő, és… kinyitottam az ajtót.
Bent egy kedves, kicsit már púpos, idős nő ült és horgolt. Egy kicsit sem emlékeztetett arra a méltóságteljes asszonyra, aki emlékeimből nézett vissza rám. Olyan védtelen idős nőnek nézett ki, mint akiknek kiskoromban átadtam a helyem a buszon. Lassan észrevette, hogy nincs egyedül, és felém nézett, a szeme ugyanolyan volt, mint húsz éve. Előtört belőlem minden, és szinte már sírva indultam volna, hogy megöleljem, amikor elhangzott az a mondat, amire sosem számítottam volna.
-Maga kicsoda?
|
Online látogatók:
Látogató: 62
Regisztrált: 1
Kereső robot: 12 
Összes: 75
Jelenlévők:
