Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Mária

, 554 olvasás, Fatyol , 2 hozzászólás

Gondolat

A kora este már csendes a Notre-Dame
szemem lágyan siklik, a márvány-Márián
vakuk már nem villognak,
a templom nyugodt
gyertyát gyújtok mindért, ki otthon él
mind ki könnyezett, és azért is,
ki csak hazudott.
A gyertyák fényében életre kel az arca,
s csak szánakozva néz rám,
rám egy árva magyarra.

Azt mondták levetted már kezed,
s nem véded többé már hazám,
nem hiszek az átkozódóknak,
ahogy egy árnyék átsuhan Márián.
Fiad keresztjénél is nagyobb,
mit viselünk terhet, mi ostorozott,
meghurcolt magyarok.
Egymást áruljuk, s eladjuk sírva
átok sújt, s áldásod emel
mennyet ígér a földön, de tipor a sírba.

Messze visz arcod, az óceánon túl
ahol megtanultam élni, szeretni, s könnyezni,
úgy, ahogy a legszebben csak lehet: magyarul.
S csak nézlek téged, magyarok anyja,
nem emlékszem imára, csak a magyar szavakra.
Anya, szerelem, otthon, és béke
fonódnak arcoddá az esti templomi csendben,
s gyertyalángban vibrál hazám ezer éve,
ott a reményünk, hitünk mind, a te áldó kezedben.

Megcsillan, majd erősen fénylik
az esti fény a márvány-Márián,
ahogy becsukódik mögöttem csendben
a Montreali Notre-Dame.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: Fatyol
· Jóváhagyta: Medve Zsolt


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 5
Kereső robot: 14
Összes: 38
Jelenlévők:
 · arttur
 · bArthAKata
 · BFanni
 · Divima
 · hazugsagok
 · Senex


Page generated in 0.0448 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz