Csörög a telefon!
Felveszem.
Egy hang szól bele:
- Kedvesem!
Kint várlak az utcán.
Nem hallom, hogy futnál.
Kacag s bontja a vonalat.
Ledobom tollamat,
felkapom cipőm, kabátom,
remélem még kint találom,
de az utca üres.
Valaki,
nem akar maradni?
Velem
teszem
azt
társasoznánk.
Vessek szaltót,
hogy kinyisd az ajtót?
Vagy elég
ha tűket döfök szívembe?
Meddig várja
egy csupán gondolt igenre?
Mit tegyek, hogy
kinyisd a szádat?
Egy lépéssel lépjek hármat?
Mond ki végre mit kívánsz
ahelyett, hogy
rébuszokban írkálsz.
Nyakamban a kulcs,
mi mindent nyit
tévhit,
hogy meg van a zár is.
Máris
több zárat látok,
próbálok
többeket,
de egyikbe sem illik.
Nem nyílik!
Ember:
Felgyülemlett vegyület.
Terület,
mi ötvözi a pusztulást
s az életet
egyben,
gyarló enyvben
vergődve.
Mondj
egy privát
imát!
Hisz,
ki hisz
az közvetlen
és önzetlen
módon
magának kér.