Rekedt hangon zúgnak a fák,
úgy suttogják szendergő szavát
tovatűnt évek rettentő terhének,
és csak hallgatom én is,
mint halk melódiát
ölben-ringó holnapok -
valami nyomot hagyok.
Arra járj Kedves! Ölelj a fák alatt,
hadd simuljon bőrünkre
a föld báj-pora és a sok levél.
Úgy henyél karomban a reggel
mint szerelembe-fáradt
koldusok.
Milyen sok virág!
És mennyire barna fák!
Percekre elhinni -
de rég volt
Barátom! Még felkél
a nap és bármi forgatag jöjjön -
fáradt karjaim Érted lesznek kőkemények.
Oly sután és értelmetlenül
csak heverni milyen jó a fák alatt
minden idesereglik ami szép volt
és értem jön, ami már rég tovatűnt.