Mióta csak élek, kapom a pofonokat,
Nem kímél az élet, ad jó nagyokat.
Értetlenül nézek, ezt vajon mért kaptam,
Az előzőt se tudom, ugyan mért hagytam?
Amikor felállok, az újabb pofon után,
Kapok egy másikat, csak nézek bután.
Nem tudom, pont erre, mért szemelt ki az élet,
Felállni a földről, már egyre inkább félek.
De felállni újra, mindig kötelező,
Hiába tudom, hogy jön a következő.
Felesleges ügyesen kapkodnom a fejemet,
Jön egy újabb ütés, és ismét a földön heverek.
Az okokat, folyton fürkészve kutatom,
De nem jön rá semmire, kába tudatom.
Nincs "rászámolás", még magamhoz se tértem,
Jő az újabb áldás, hiába nem kértem.
Úgy tűnik, boksz zsáknak, már alkalmas vagyok,
Edzhetnek, rajtam, "odafenn a nagyok".
Nem értem mire jó, kinek mit vétettem,
Bármi jót, az élettől, mért nem kérhettem?
Heverek a földön, kérdem: Mit csináltam?
Találgatom ostobán, vajon mire várjak?
Fontolgatom, vajon felálljak-e újra,
Vagy maradjak a porban, örökre elbújva?
Muszáj felállnom, gyáván nem élhetek,
A saját árnyékomtól is, mindig nem félhetek.
Ha lenne, bedobnám már olykor a törölközőt,
Mivel nem tehetem, makacsul várom, a következőt.
Megjegyzés: Izsák, 2003. december 19.
|