Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Isten nem ver bottal (3.)

, 310 olvasás, quentin , 14 hozzászólás

Felnőtteknek

Ha soha semminek nem örültem igazán, akkor hogyan fájhat bármi ennyire? Azt mondták kamasznak is érzéketlen voltam… vannak bennem képek, amikor 16 évesen nem értettem miért kellene bocsánatot kérnem, ha valakinek eltört a meccsen valamije ütközéskor. A rögbi kemény sport, az élet is az, ha valaki belefog nem megy másként. Csak ne hisztizz, anyám is mindig ezt mondta. Hát én ezt aztán megjegyeztem magamnak.

Most meg fekszek itt a szobában összekuporodva és úgy ordít bennem valami torz hang, hogy belesüketülök. Nem a gyomrom fáj, valami mélyebb ez, csak fogalmam nincs mi, lüktet, áramlik és hasogat egyszerre bennt valami, hiába kuporodok össze, csak úgy tudom elviselni, ha ülök az ágyon és folyamatosan billegek előre hátra. Iszonyatos a hideg, mintha a világ összes hidege itt lenne a szobában. Vér folyik a szám szélein, elharaptam a nyelvemet is, sosem sírtam, most meg órák óta csak folynak a könnyeim. Hangtalanul üvöltök, horkantva kapkodom a levegőt, most érzem századszor, hogy rögtön megdöglök és mégsem, miért nem? Miért születtem meg? Ki átkozott meg ezzel a sorssal? Fojtogatva temet maga alá a kétségbeesés, ahogy azt érzem soha nem fogom megérteni! Soha semmit nem fogok megérteni!

Három napig néztem anyám levelét a hotelszobában. Néhol elmosódott az esőben, mégis világos volt minden mondata, a szavak belém égtek, negyven oldal, mégis tudom az összes sort. Döbbenetes, hogy ezt Ő írta, ő gondolta ki, és abból, ahogy elborít a fájdalom arra következtetek, hogy igaza volt minden betűben. Annyi erőm sincs, hogy akár egyetlen gondolattal is szembe forduljak vele… Istenem miért késett ennyit a szeretetével?

Drága Fiam!

Megtaláltad, akit kerestél. Én voltam az, aki szembefordítottalak a sorsoddal. Én bíztam meg az ügynököt, aki Freden keresztül Téged küldött. Mire a levél végére érsz érteni fogod. Bízom benned, most már nem tehetek mást, soha nem hoztam egyetlen jó döntést sem amíg veled voltam, de ebben biztos vagyok. Túl vagyok már azon, hogy siránkozzak, az életem a vége felé közelít, hiszek benned, az erődben, abban, hogy maradt benned valami a gyermekből, akit nem szerettem, amikor lehetett volna és hiszek abban, hogy ennek az egésznek most van értelme.
Olyan végtelenül egyszerű volt elmenekülni a problémák elől és olyan nehéz volt szembefordulni a gondokkal, harcolni önmagamért, az életem dacban, bódulatban telt, a nagyszüleid megvonták tőlem a szeretetüket és én ezt a történetet indigóval másoltam be a te életedbe…


Emlékszem a képre, ahogy nagypapa csillogó-villogó autója áll az ócska lakókocsink mellett, a szegény reszkető kezű öregember pedig talpig öltönyben térdel anyám előtt a sárban és sokáig, nagyon sokáig kérleli, hogy menjünk el vele. "Haldoklik anyád kislányom, bocsáss meg egy haldoklónak"- mondta, a szót sem értettem még. Anyám csak állt ott, nézett rá a savószínű szemeivel, biztos voltam benne, hogy részeg, mert mindig az volt… Nem tudtam sírni, nem volt szabad, annyira szerettem volna kiabálni, hogy hadd menjek a papával, de nem mertem. Féltem, nagyon féltem a veréstől, csak néztem, meg sem szólaltam, anyám mégis megvert utána. Dögöljön meg, ha nem kellettem most se kelljek! -mormogta azzal a jellegzetes dacos mozdulatával, ahogy előre szegte az állát, aztán egyszerűen pofon vágott, hogy leestem az ágyról. Sem előtte, sem utána nem láttam a papát…

Most pedig ki akar törölni mindent, minden elátkozott célt, minden haragot, minden gyűlöletet.

A szavak, a tettek és a mulasztások egyaránt képesek gyűlöletet közvetíteni. Ezt kaptad tőlem, ez írta idáig meg a sorsodat. gyűlöltelek, mert ott voltál, gyűlöltelek mert az elhanyagolt feladatomra, a gyengeségeimre emlékeztettél minden lélegzetvételeddel, és gyűlöltelek azért mert minden nap szeretet iránt vágyakozva néztél rám a nagy barna kisfiúszemeiddel. Gyűlöltelek, mert azt gondoltam, hogy te vagy a hibás a gyűlöletért, ami mindenemet átitatta, gyűlöltelek, mert nem tudtam hogyan kell szeretnem.

Csak amikor nagyapád meghalt, csak akkor értettem meg milyen jó ember volt… másokkal. Amikor az örökség miatt öltönyösök jöttek és csak sorolták azt a rengeteg alapítványt, aminek nagyapád az első embere volt gyűlöletet éreztem… mert ebből én soha nem láthattam semmit, mindig azt éreztem bárki problémája fontosabb, mint az enyém. A kertünk csak ezért volt gyönyörű, hogy a sok szépség közepette még jobban fájjon a szüleim hiánya. Ezerféleképpen próbáltam jelezni nekik mennyire fáj az életem nélkülük, mennyire szenvedek minden perctől, amikor idegenek ölelnek helyettük. Olyan szédítően jóleső volt minden, ami kicsit is kiszakított ebből, a fiúk, ahogy a fülembe suttogták, hogy gyönyörű vagyok és kívánatos, megőrülnek értem… Az ital, a drogok, a szex, bármi, ami egyetlen cseppnyire pótolta a hiányukat. Soha nem értettek meg, mindig minden és mindenki fontosabb volt annál, hogy leűljenek velem egy percre… játszani.

Bármennyire is gyűlöltem, ezt tanultam meg tőlük, az érzés felerősödött és megkérgesedett bennem, Te pedig ezt kaptad tőlem örökségnek.


Most mégis arra kér bízzak benne. Benne, akitől nem tanultam soha semmi jót… és nem tehetek semmi mást, mert Ő már megfizetett mindenért a boldogtalan életével és a rettenetes halálával. Pedig olyan könnyű lenne a könnyebbik utat választani, mint Fred és mások… egy lépés a dzsekiig, kivenni a stukkert, felemelni, aztán már semmi mást nem hallanék csak a reccsenést…

Az idő pedig semmit nem számít, ott leszek veled, olyannak amilyennek sosem ismertél, fogom a kezedet, mutatom az utat végre… Gyere velem, akkor is ha nehéz lesz, mindennél nehezebb

Texas felé nem is emlékszem az útra, mintha sosem tettem volna meg errefelé jövet. Két napig vezettem egyhuzamban, mégsem találtam semmit, ami ismerős lenne. Itt vagyok, ahol az életem kezdődött, a poros kisváros semmit sem mondd már, sok sok éve nem voltam itt, nem is értem miért lehetne ez fontos. A bank, ahonnan a pénz jön egyszerű szürke épület, csak reggel 7-től kilencig és délután 3-tól 7-ig tart nyitva. Tudom már, hogy itt is üzenet vár, anyám utal erre a levélben, de biztos vagyok benne, hogy nincs semmi, ami kimozdítana ebből a közönyből. A széfben egy kulcs és egy a nevemre kiállított szerződés vár, térkép is van hozzá. Egykedvűen nézem, biccentek a kisasszonynak, aztán kisétálok a kocsihoz. Húsz mérföld, megnézem mi is ez pontosan, végülis annyira mindegy hol töltöm az estét. Ócska benzinkút, koszlott shop, néhány utolsó kategóriás barakk. Ennyi. Áram nincs, a generátor valószinűleg bedöglött. Közelít az este, így aztán előkotrok néhány gyertyát és csak remélem, hogy ez az éjszaka könnyebb lesz, mint az eddigiek. Józan ésszel nézve egyetlen indok sincs arra, hogy itt maradjak, de máshol sem jobb. Kicsi ez a világegyetem ahhoz, hogy találjak benne egy olyan helyet, ahol ne találna meg a múlt… A barakkok mögött ócska lakókocsi áll, szinte hihetetlen, hogy mennyire semmi nem változott, ez az, amelyikben leéltem a fiatalságomat.

Ahogy lebeg a gyertyafény, úgy megyek vissza az időben, mintha nagyon távolról anyám hangját sodorná felém a szél. Régen nem ittam, nem anyagoztam, mégis úgy érzem lebegek én is a fénnyel, ott van velem a sötétben, ha kinyújtanám a kezem beleütközne abba az áttetsző halvány foltba, ami ő. Lassan megszűnik bennem a didergés, nem emészt már a tűz és egészen halkan anyám egy dalt dúdol a végtelen sötétség mögül:

Nincs idő, nincs tér
csak végtelen szeretet.
Itt leszek veled,
ha akarsz
megint gyermek lehetsz.
Porrá szűnhet benned
minden mi történt,
ne feledd
mindig van új kezdet



Megjegyzés: ...folytatás

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Novella
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 208
Regisztrált: 2
Kereső robot: 21
Összes: 231
Jelenlévők:
 · Sutyi
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.2238 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz