Fekete árny suhan a sötét
éjben, tökéletes páros, ők
ketten. Hangtalan léptek,
szárnysuhogás zavarja a csendet.
Csak egy bagoly, éjjeli
madár, úgy tartják kinek házára
száll, ott a kaszás
tesz hamarost látogatást.
Ósdi babona, ugyan, ki az
ki ennek még hódol ma?
De, az árny jól tudja,
lesz itt halál ma.
Hiszen ezért jött, rabolni,
életet, a másét elvenni.
Bosszúvágy fűti haragvó lelkét,
csak a halál csillapíthatja
lelki békéjét.
Azt vették el tőle, mi számára
oly fontos, sivár életének értelmet
adott. Nem volt ő mindig ilyen,
nyugodtan élt, békében, szeretetben.
De a vágy, a másé birtoklása,
rossz tanácsot ad sokak számára.
Vele is ez történt:
elvették tőle a szerelmét.
Jaj annak, ki útjába
áll, haragjának hol a
határ? Úgysem veszthet már
semmit, minden bevégeztetett
már itt.
A hajnal közeleg és vele, a
bosszú órája, mereng az árny,
párkányra lépve, s onnan
a szobába.
Testőröktől védett, hájas és
elkényeztetett, nagyúr hortyog.
Álmában is csak rabol.
Mily védtelen és könnyű préda,
ilyenkor már sehol sincs hatalma.
Eljött érte a tulajdon végzete,
tetteit eddig büntetlenül vihette.
És mégis-az árny? Remeg a
keze. Mennyit is ér egy ember
élete? Bosszútól fűtve sem megy,
a gyilkolásra nincs mentséged.
Lemondóan sóhajt, elment rég a
kedve, ideje menni mielőtt bárki
ébredne. Szomorú léptekkel osont
tovább, talán az Ég meghallja
fohászát.
Hát van igazság? Szólt, két
kezét nyújtva, a sötét éjben, föl
magasra. Hangtalan és vakító villám
oszlatja el kételyeit,
a lángoló ház vissza adja hiteit.
Van igazság, így hát bevégeztetett.
A ház helyén csak egy
haragos tenger sötétlett.
Indult volna tova, ha nem is
elégedetten, halk sikolyra fordult
meglepetten. Szeme megakadt
a partra vetett, meztelen
női testen.
Kedvesem, hát mégis élsz?
Mikor már eldobtam a reményt?
Rebegte, a vacogó testet
eszeveszetten ölelgetve.
Kékeslila derengéssel érkezik a
hajnal, némán, a bagoly tovább
szárnyal. Nem maradt más, csak
a tenger, sötéten háborgó vizeivel.
|