Mikor eltűntél, nem zártad
Jól be az ajtót magad mögött,
S én csak néztem utánad,
Szívembe a magány költözött.
S bár nem hiszed, nem tudod,
Hogy még mindig rád gondolok.
Felejteni nem tudok.
Örök rabod maradok…
Emlékszel a nyárra néha még?
A madarak szerelmes dalára,
Melytől kitisztult az ég,
S boldogan figyeltünk egymás szavára.
Hogy ringatóztunk a széllel,
A hatalmas fák árnyékában.
S mikor eljött az éjjel,
Búcsút mondtunk a félhomályban.
Oly fiatalon, nem gondoltuk
Még az őszre, mely viharral jött
S megtartani nem bírtuk,
Mi minket összeköt.
Hiába próbáltunk dacolni,
A hatalmas szélben,
A fába kapaszkodni,
Bizalomban, reményben.
Elengedtük az ágat,
Melyre hittük örökké tart,
Hogy hiába tépi a fákat,
A mi szerelmünk, azért is kitart.
De sajnos mi is lehulltunk,
Annyi társunkkal együtt.
Mi volt: már csak a múltunk,
S újra nem kezdjük.
Hisz engem a szél messzire vitt,
S téged a fa mellé láttalak esni,
Nem tudom,- hova repít,-
Hogy meg tudsz-e keresni.
Mert mikor már nem láttalak,
Szívem majdnem megszakadt,
S egy újabb széllökéssel vártalak,
Hogy nyomomban maradj.
De nem vagy mögöttem.
Enyhül a szél s nem látlak.
Sok új levél köröttem,
De én csak téged várlak.
Színem már megfakult
Bár szívem még mindig szeret
Mi volt már csak a múlt
S a hó lassan eltemet