Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Igaz történetek: Remény

, 464 olvasás, Denes , 6 hozzászólás

Remény

A mű igaz történeten alapul, konkrétan egy esettanulmányon, és egy fiatal lány történetét dolgozza fel. Mindaz, amit leírok, megtörtént. A sors kegyetlen, sokakat már gyermekként megedz, hogy aztán felnőttként szerencsétlenné váljanak.
Egy pár állt egy íróasztal előtt, egy irodának nevezett kis helységben. A férfi, és nő egyaránt csordultig telve voltak reménnyel, bizakodással, ugyanakkor szorongással is. Mi lesz ha? Tették fel a kérdést magukban mindketten. Szívükben és lelkükben millió gondolat kavargott, de valahogy ezen érzések közé keserűség keveredett. Házastársak voltak, szerették egymást, forró, szívbemarkoló szerelemmel, melyen az évek múlása mit sem változtatott. Sírig tartó szerelmet fogadtak évekkel azelőtt, és meg is tartották. De a keserűség egyre csak nőtt szívükben.
Sokáig próbálkoztak, de Éva, férjének szerető hitvese nem fogant utódot. Ott álltak az íróasztalnál, kéz a kézben, egymás mellett, és várták azt, aki hívatta őket. Hamarosan meg is érkezett egy kövérkés, hosszú barna hajú idősödő hölgy, és beszámolt nekik a hivatal döntéséről.
– Engedélyeztük önöknek a gyermek örökbe fogadását.
Ami ezután történt, leírhatatlan. A férfi és felesége egymás karjába omlottak, és sírtak örömükben. Hosszú évek után végre beteljesül életük álma, teljes lesz a család. A kis jövevénnyel gyorsan peregetek az évek. Julcsi, az örökbe fogadáskor mindössze kétéves kislány bőven adott feladatot és kihívást szüleinek. Nem volt igazán rossz gyerek, de akadtak nehézségek, mint szinte minden család életében. Tizenöt éves lehetett, de még általános iskolába járt, mikor megismerkedett egy fiúval. Ez volt az eső szerelme, és bár kedvese cigány származású volt, mégis, szinte imádattal vette körül. Otthon azonban talán emiatt, talán a serdülőkori nehézségek miatt megromlott viszonya nevelőszüleivel.
Az iskolát hanyagolta, a család már nem érdekelte, csak szerelmének élt. Nevelőszülei gyakran korholták emiatt, de ő kitartott. Ettől viszont gondviselői oly mértékben elidegenedtek tőle, hogy végül nevelőotthonba adták. Néha meglátogatták, vittek neki ezt-azt, de Julcsi többé nem kellett annak a két embernek, akik az örökbefogadásnál még sírtak örömükben, nem tudták mi vár rájuk. Soha előtte és utána nem voltak olyan tiszta érzelmeik, mint akkor, ott, abban a szobában. Az évek sora, és az élet apró keservei szívükön kérget növesztettek. Már nem gondolkodtak, és nem éreztek úgy, mint hajdanán, amikor fiatalok voltak.
Teltek a napok, és múltak a hetek, és Julcsi napról napra, egyre jobban vágyódott haza. A nevelőotthon légkörét soha nem tudta megszokni. Érlelődött benne az elhatározás, hogy mindent megtesz, hogy újra azzal a két emberrel lehessen, akit szüleiként tisztelt, ott, azon a helyen, otthon. Két dolgot nem tudott elviselni, azt, hogy szerelmével nem találkozhat, és a nevelőotthon ridegségét. Egy szeles őszi napon ismét meglátogatták nevelőszülei. Julcsi mindenre kész volt, megígért mindent, csakhogy haza juthasson. Úgy is történt, a lány örömmel mondta szobatársainak:
- Hazamegyek!
Otthon mindenki próbált megváltozni, de nem sikerült. Kapcsolatát a fiúval továbbra is fenntartotta, nevelőszülei pedig nem tudtak megváltozni, újra abba a hibába estek, amibe régebben, és ez oda vezetett, hogy Éva nevelt lányát újra a nevelőotthonba adta, sőt az örökbefogadási okmány érvényességét is felbontatta. Julcsi ugyanabba az intézménybe került, mint azelőtt, és nem tudott magával mit kezdeni. Úgy érezte, tönkretették, és volt, ebben az érzésben valami fájó igazság. Szülei azonban továbbra is bejártak hozzá, bár a látogatások emléke a lány lelkén fájdalmas nyomokat, kitörölhetetlen keserűséget hagytak.
Még mindig szerette azt a két embert. Az érzés megváltozott, fájóvá vált a szeretet, de megmaradt, és elevenen élt benne. Nevelőszülei pedig ugyanúgy éltek, nélküle, mint régen, amikor még egy család voltak. A látogatások alkalmával, bár ezek nagy lelki fájdalommal jártak Julcsi számára, valahogyan, néhány hónap eltelte után úgy tűnt, egymásra találtak. Sok mindent megígért, szerelmét széttépte lelkében, és próbált megváltozni. Néhány héttel később az a két ember jött, és nevelt lányukat újból elvitték az intézetből, arra a helyre, haza, a valaha volt családi fészekbe, amit otthonnak nevez az ember. A lány ezúttal csendesen búcsúzott el szobatársaitól, a fejében meg sem fordult, hogy azt mondja: „hazamegyek”.
A haza képe talán már csak szívében élt olyan elevenen és tisztán, mint régen, amikor még kicsi volt. Magába fordulóvá, szótlanná vált, az embereket lehetőleg messze kerülte, és látszólag nem érdekelte, és nem éltette semmi. Sok minden kavargott lelkében, de csak egyetlen érzésében hitt igazán, olyan tisztán, mint rég. Abban, hogy van remény, hogy lehet jobb…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Remény
· Kategória: Novella
· Írta: Denes
· Jóváhagyta: Boskovits Éva

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 201
Regisztrált: 2
Kereső robot: 23
Összes: 226
Jelenlévők:
 · Pancelostatu
 · PiaNista


Page generated in 0.1342 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz