I.
Vártalak lázasan kongó,
Semmit se mondó
Csodaszép haranggal.
Születő csecsemőbe;
Hihetetlen temetőbe
Fektetett reménnyel.
… Tudva-tudtam; nem lehetsz feleségem.
Rothadva szállt a májam
Rumos-mindegy szép hajnalokon
(édes, beteg fecske)
Sohasem mondtad: szárnyad eltörött, hadd kötöm be!
Szíved jéghideg, melegedne!
Bújj ide madaram, gyógyító ölembe!
II.
Szeresd őt,
Ki ötvenéves fejjel, földre-szegett arccal
Házoldalhoz lapulva oson
Tündöklő nyári délután.
És verset mormol.
Nem befutott, biztos költő versét,
Csak a legnagyobbat, a sajátját.
Szeresd őt,
Ki dacosan lázad önmaga ellen boros éjszakákon,
S józan fejjel, készakarva issza le magát.
Szeresd, hogyha mosolyogni próbál,
S ha durván néz rád, meg ne ijedj tőle.
Szeresd, mert ő tudja már,
S már tudd meg te is:
Nem lesz belőle senki és semmi.
III.
Szemedben, eltűnt mosolyom árnya;
Imbolygó fény, kihunyni azonnal kész.
Bátortalanság, kedvtelenség fújdogálja,
Ellobban rögtön, ha létemből kilépsz.
Mégsem zsarollak, hogy miattad élek csak,
Hogy nélküled barátja lennék a halálnak,
de egy kicsit szomorú vagyok.
Ötvenegy évesen ennyire vittem;
Senkim, semmi, ha egy lány nincsen,
Csoda-e, ha ebbe belerokkanok?
IV.
Jaj, még hány verset kell énekelnem,
Hogy elhiggyétek, szeretlek bennetek?!
Hány vigasz-korsó remeg még kezemben,
Míg felfedez hunyorgó szemetek?
Élet vagyok, életetekből,
Részem kérem szívetekből!
… mért mutattok összeszorult öklöt?