Ha kezem öledben
éjente
örvényesen, önkényesen
meg-megforog,
felzúg az ár,
visszaránt a szent borzadály,
(… nincs édesebb…)
egyetlen lépés csupán,
s magába zár…
Nincs akaratom…
II.
Már díszei hullnak,
zörögnek,
balzsamos illatát
csalit fedi,
nem illatoz…
Víg dala kiholt, bár
harsogott…
Enyész…
Romlásán mosolyog
kiszáradt, itthagyott
narancsszín gerezd: Én!
III.
Szeme:
kuszált
mindnkor hirtelen
örömtől kitágult világvége…
Látomása mára: elégedett
jégtavak, ócska lámpás…
(gyártja ellenem kínok szúró
fegyverét… naponta…)
IV.
Már hozza:
földre néző, megrepedt kapa,
lassúdad harangkondulás,
öröktől-örökre-téli-ég,
lengő-nehéz-elmúlás…
Az elme nap mint nap,-
óráról-órára megvasalja…
V.
Csak egy kis darab ölelés
akad fenn mára(… néhol…)
bokrok oldalán, bütykös,
vén hegyeken,-
elnehezült, megfáradt kezek
tartogatják…
(… akár álomban…)
VI.
A földön a fény: bedöglött…
Tébolyult ég aszott keze
keni hajára nap mint nap
néma holtak tapogató vágyát,
jéghideg borzongását…
VII.
Homloka, orra, álla:
egyetlen fétis.
Úr angyala,
tudat lefolyója…
Bennem úsznak az
elhalt részek:
lélegzet-visszafojtva…
Talányos…
VIII.
A ködben:
gyufaláng-arca.
Már a lét is csak
apró csevely-ismeretség…
Ekkora némaság
közt érik semmi/senki borostyánja,-
ugyanaz a Sors
Csak munkába induló sírásó lehet ilyen
boldog talán…
IX.
Még megbocsájtható
egy szakadék:
egy heroikus zuhanás jobban…
Uram, add, amennyit kérünk…
Ha majd végzünk:
lángba borulva, recsegve, ropogva
válnak le szárnyaink:
s
Végünk!
X.
Imaszó-szobor-emlék
készül belöle(D),-
érthető…
Veszteségbe-fúló
maradványokat megidézni.
Ketten féljük
immár a halált…
Összes közös ünnepünk mára
lelkifurdalássá lényegült át…