Szép kis Madárka vagy te,
milyen kár,
hogy a gyönyörű tollaidat
valaki egyenként
kitépte.
De bennem még…
nem halványúlt el
a régi éned
emléke.
Milyen szánalmas…
ha lehetőségetek van rá,
hazugságaitokat
szüntelenül ontjátok,
hiába…
már rég nem vagyok
gyerek hogy bevegyem
ezt a sok ostoba
maszlagot.
Most csak kimondatlan
szavakként
róják felesleges köreiket,
mégis szinte érezni,
a robbanás előtti
fullasztó csendet.
Valamikor…
már nagyon régen,
egy szépnek tűnő
nyári éjszakán
elvesztettem…
és hiába is ásom
a földet
megfáradt kezeimmel,
nem találom
a felejtésbe hullajtott
emléket.
Ha hegyet másznék
végtelen
magasságokba törve,
talán még
a Havasi Gyopárt
is lehoznám Őérte.
De egyre csak
azt mondogatják,
hogy Ő nem létezik:
Meg egyébként is kár érte.
Talán úgy véled
az időm végtelen,
akárcsak
a benned kavargó
negatív gondolatok.
De mégis mit gondolsz;
unalmamban majd
origami-figurákat
hajtogatok?
Attól tartok,
a valóság csupán
csak hiú ábránd
marad.
A csontkemény évek
már meghúzták
a túl szélesnek látszó
határvonalat.
Várni…
örökké csak várni,
mintha most
minden egyes perc
a tétovaság ódályát
akarná
egyfolytában zengeni.
A tények önmagukért beszélnek:
Zenében kifejezve
leginkább
egy hosszan elnyújtott
síró gitárszóló vagy,
és oly könnyen összeomlasz,
mint a túl gyorsan
felállított,
bizonytalan lábakon álló
kártyavár.
Szegény kicsi Madárka,
a Ma Éjszakai Elhatározás
negyedik számát,
tényleg neked üzenem.
Nincs is más hátra,
minthogy álmatlanságban lebegve
bámuljam a fehér elefántokat…
ők legalább nem játszanak velem
ravasz intrikákat.
Tetszik ez a szék…
kellőképpen kényelmes,
ellenpontozza
az engem fürkésző szempárt,
de már nincs több gondolat
amit elmondhatnék neked,
és azt szeretném leszögezni,
hogy korántsem vagyok
olyan ártatlan,
mint azt első látásra hiszed.