az utcák csendesek, tudják jól,
néma gyászuk, tetemre hajlott bú,
a szél holtan lehull a fákról;
az ég sebzi fel, míg szelíden fú.
borotva csillan, vagy villámlik…
félig csábít, félig nem érdekel.
az út ma sem vezet hazáig,
kiáltanék futva, de már nem kell.
a nap tenyerébe zsinór ég,
amint az égaljba kapaszkodik;
szertefoszló a kibomlott vér,
mint a haj… öklöm hústeli lombik,
benne fortyog egy vak svábbogár,
riadtan, mint magam. Dús asztalt bont,
s körtékbe gyúrva földre hull a nyár:
mint ujjon a sás, csendben átosont.