Lassan végetért a zord, zimankós tél,
A hóember száján legörbül a mosoly.
A tó megenyhült, a jég már nem komoly,
A korcsolyázóknak nem sok jót ígér.
A medve kicammog ódon ódvából,
Körülnéz, s örömünkre idekinn marad.
A nap ostromolja a megmaradt havat,
Hol vagy már tavasz, várunk úgy hiányzol!
A jégcsap jajongva lehull, várja a sár,
Így adja át magát a gyors enyészetnek.
Parasztok a földön magokat ültetnek,
Hogy zöldüljön ősszel a szüreti határ.
Ébred a természet, csicsereg a fákon
A madársereg. Illatozik itt minden,
Hallod tél? Távozz tőlünk messze, ki innen!
Nincs helyed köztünk e tavaszi délutánon!
Téli kabátom végre szögre akasztom,
Bújjon belé a bánat, meg a moly, én nem!
Kölcsön adom mert hisz neki ezt ígértem,
Vár a szerelem, ezt már nem mulasztom!
Zöldelljen a fű, olvadjál, törj sebes jég
Szóljanak a télűző harsány harsonák!
Kelj fel tavasz, mint ébredező katonák,
Kik tudják dolguk, s mi a kötelesség.
Menj békével, hol vár a hideg fagyos szél,
Az eszkimógyermek tárt karokkal ölel.
A hóember feléled, és mosolyt szögel
Arcára, az északi zord, zimankós tél.