Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Egy új AMF tag levele a szerkesztőségnek

, 1064 olvasás, secondEduard , 82 hozzászólás

Paródia

(Műfaji meghatározása, főképp ez első részé, csak azért -majdnem- paródia, mert én magam sem tudom meghatározni, mi ez.)

Kedves Szerkesztők!

Ide másolom azt, amit a naplómban jegyeztem föl az utóbbi héten… Írtam egy verset, és szeretném megjelentetni. De sajnos nem jelenik meg, mert le vagyok tiltva. Bizony!

A számítógépem azt írja ki, hogy "Ön kalózprogramot használ, forduljon a szolgáltatóhoz, vagy a rendszergazdához". Megnéztem a gépemben, ki a rendszergazda, hát azt írta ki, hogy én vagyok. Na, erre gyorsan magamhoz fordultam, de nem volt eredménye, úgyhogy majdnem magamhoz nyúltam. Na, nyúltam is gyorsan a fényképekhez és elkezdtem nézegetni őket. Majd kigúvadt a szemem, még a könnyem is kicsorbult. Ez a hüje gép állandóan belejavít a hejesírásomba. Na, szóval nézegetem ám a képeket, amikor hallom a lépteket. Tehát lehetséges, hogy nagyon tehetséges költő vagyok, nem tudom, de amikor meghallottam a lépteket, elkezdtem nem nézni a képeket, azonban a döbbenettől megállt a kezem a levegőben. Ám senki nem fogta meg. Ugyanis a postás volt, aki jött. Ekkor írtam meg ezt a nagyon gyönyörű és rettentően bonyolult, mély érzéseimet tükröző verset.

Nézem a fényképeid,
Rád emlékezem,
Hallom a lépteid;
Nem fogod a kezem.

Na, ez az a vers, amit nem tudok beküldeni. Ugyanis a mai napon akartam regisztrálni az AMF-en "tulipánvirágrózsaibolya-flower" néven, merthogy én férfi vagyok, de nem sikerült a regisztráció, ezért fordulok Önökhöz, kedves szerkesztők, hogy: hogy kell? Igazából megadtam először a "vörös-rózsaszíntulipán-virágrózsakékibolya-flower" nicknevet, de azt nem fogadta el a rendszer. Kiírta, hogy ne legyenek benne ékezetek, ezért ékezetek nélkül is beadtam neki. Vegye csak be! Hát nem vette be a rohadék, megint visszadobta. Közölte velem, hogy nem lehetek sem híres ember nevű, sem nagyon ritka nevű. Nem lehetek József Attila, sem Tóth Árpád, sem Németh László, sem Nagy László. Hát sajnos én véletlenül pont Nagy László vagyok, ez tényleg nagyon ritka név. Na, ezért el is mentem a polgármesteri hivatalba, hogy nevet változtassak. A hivatalban a Bearmanstadtlerberger Arisztid László Izabella nevet javasolták, ezt el is fogadtam. Az újabb regisztrációnál ezt a nevet írtam be nicknek, de ekkor meg azt írta, hogy túl hosszú. Na, jó, legyen hát ez Bearman-izé magyarul. Vagy talán elég a Bear is. Ja, és persze, én itt az oldalon hangot akarok adni a véleményemnek, ezért a Bear-Medvéhez hozzáírtam a magyar hangot latinul, így lettem Medvevox. De erre meg azt írta ki, hogy nem választhatsz olyan nevet, amelyet már regisztráltak. Nafene, gondoltam, akkor már nem lehetek Medvevox, meg Medve sem, meg Vox sem. Ezek biztos valami régi tagok, majd megkérem őket, hogy olvassák el a versemet. Gondolom, nem fognak megharagudni, hogy itt, a regisztrációm során jól elszórakozgattam a neveikkel, de hát biztosan megértik majd, hogy engem a jószándék vezérelt. Hát ezek után lettem én egy kicsit szomorú. De a "Szomorú" nick is létezik már, hát "Koszorú" lettem.

Mindeközben hazajött a feleségem, Rózsa és a kisfiam, Lacika. Mondták, hogy indulnak is azonnal a nagymamához, ahogy már előre megbeszéltük. Igaz, velem ugyan semmit nem beszéltek meg, de hát ilyenek a nők, mindig okoskodnak. Na, a feleségem meg azt szokta mondani, hogy minden férfi hülye. Azért jól elvagyunk. Mondtam neki, hogy óvatosan vezessen, aztán puszi-puszi, el is mentek.

Nos, miután a rendszer elfogadta a "Koszorút", beadtam neki jelszóként, hogy "amf". Gondoltam, ezt már csak beveszi. Hát bevette, de ezt írta ki: azt a jelszót már 248 tag használja. Ha mégis megfelel, nyomd meg az entert. Megnyomtam, erre lejött az oldal. Hű, nagyon megörültem. Oda volt írva a tetejére, hogy Amatőr Művészek Fóruma, és alá, hogy egy hely, ahol a művészet lakik. Ettől rettentően feldobódtam. Gyorsan el is kezdtem nézegetni a verseket, hű, tényleg nagyon szépek voltak. Jé, még olyan is volt, hogy a legolvasottabbak ma, meg tegnap. Tényleg tetszett ez a főoldal. Meg is néztem nyomban a tegnapi legolvasottabat. Igazán jó vers, de kicsit túl egyedinek találtam. Mintha csak egy bizonyos réteghez szólna… Nem baj, láttam, vannak itt úgynevezett hozzászólások is, hát megnéztem, hogy jobban értsem a verset. Az összes hozzászólásban (-jó sok volt-) mindenki azt írta, hogy a béke és a szeretet a fontos, meg hogy a barátság egy szent dolog és nem szabad elárulni, és hogy az emberi hibák felnagyítása helyett a szép írásra, a szépirodalomra kell fordítani az energiánkat. Milyen szép és nemes gondolatok! Hát igen, ez tényleg egy olyan hely, ahol a művészet lakik. Itt igazi művészek vannak, igazi nagyon jó emberek. Hirtelen rendkívül büszke lettem rá, hogy most már én is tag vagyok. Na, el is kezdtem barangolni. Megtaláltam a sok rajzfigurát, valami varézi, vagy őszi avar, valami ilyesmi zavar féle izé… Ja, nem. Beavatott zivatar. Vagy ravatal? Á, mindegy. Kiválasztottam egy szép tündérképet, hátha nem tudják meg, ki vagyok. Nézegettem tovább. Firka beállításai. Firka? Hát itt firkálgatni is szoktak? Azt hittem, hogy csak komoly, valódi versek vannak. És ha csak úgy firkálgatok hülyeségeket, meg nem verseket, azt hova küldjem be? Oda volt írva, hány firka jelenjen meg a főoldalon. Beírtam, hogy húsz, enter, és visszamentem a főoldalra. Nahát! Megtaláltam baloldalon a firkafalat. Megnéztem, hát ez nagyon jó! Ott volt vagy harminc ember, és köszöngettek egymásnak, meg üdvözölték egymást. Mindenki két-három másikat, a többit nem. Biztos a barátok köszönnek egymásnak, a többieket meg nem ismerik. Mert volt olyan is, akihez nem szóltak. Hozzám sem, pedig az én nevem is ott volt. Nosza, én gyorsan beírtam, hogy jónapot mindenkinek, és üdvözlök mindenkit. Ketten válaszoltak csak, de ennek is örültem. Valaki épp arról írt, hogy a firkán nem kell kirohanni. Hát ezért nem rohantam ki én sem, inkább vártam még egy kicsit, és szép lassan mentem vissza a beállításokhoz. Beakartam küldeni a versemet, de nem tudtam, hogy kell. Sokszori nyomkodásra valami novellánál kötöttem ki. Lejjeb mentem, és egy hosszú hozzászólás végén ez volt: hozzászólás folytatása. Benyomtam. Nem jött ki semmi. Visszakeveredtem valami kritikákhoz, de bele sem olvastam, mert más sem nagyon olvasta őket. Megtaláltam az AMF történetét. Hű, ez nagyon érdekes volt. Nagyon ügyes és kitartó ember lehet, aki ezt az oldalt létrehozta, meg a többi szerkesztő is, szeretnék velük megismerkedni.

Nagy nehezen megtaláltam a beküldéseket. de nem igazán tudtam eligazodni, hogy miért van két kisablak. Bemásoltam a versemet, csakhogy az előnézet után mindig visszajött valami piros figyelmeztető felkiáltójel. Ekkor olvastam csak el, hogy nincs címe a versemnek. Mindegy, ha nincs, akkor nincs. Továbbmentem, hát látom ám, hogy van itt valami "Segítség", meg a bal felső sarokban egy bazi nagy piros kérdőjel, meg ilyesmi. Ezek szerint a szerkesztők gondoltak az olyan hülyékre is, mint én vagyok. Persze, ők nem gondolják, hogy én síkhülye vagyok, ezt csak én tudom. Szóval, tényleg tök jó ez a segítség itt az oldalon, ezt valóban el kell olvasni, még 2 éves tagság után újdonságként is érdemes. Igaz, a főoldalon lóbetűkkel nincs kiírva, hogy "Segítség", bizonyára ezért kérdezgetik még a nagyon régi tagok is a firkán a szerkesztőket a sortördelés és a bekezdésekre bontás titkairól. Pedig én még az irodalmi lexikont is megtaláltam. Ki is írtam a firkára, hogy ne a neten keresgéljetek, mert itt is sok jó dolog van ám. Ezután akadtam rá egy versre, a "Padon" volt a címe.

a fűzfaág
nem rügyezik éjjel
csak ha majd
eljön a tavasz
szilánkosra poshadt
magányomban

Gondoltam, odaírom, hogy de szép, csak hát nem értek belőle semmit. Elolvastam még egyszer, hogy ha már nincs értelme, akkor biztosan rímel valahogy, de az sem. Mindegy, nem szóltam egy szót sem, pedig nagyon sok hozzászólás volt a vers alatt. Sőt mindenki öt csillagot adott; igen, ők művészek, én meg csak egy új amatőr tag. Bennem lehet a hiba. Tovább olvastam a "Segítséget", amikor csöngettek.

Ajtót nyitottam. Két egyenruhás rendőr állt a bajárat előtt. Nagyon komorak voltak.
-Nagy László? - kérdezte az egyik. Meglepve mondtam, hogy én vagyok. A magasabbik szólalt meg:
-Sajnálattal kell közölnünk, hogy az ön felesége, Nagy Lászlóné, és az ön fia, ifjabb nagy László egy órával ezelőtt autóbalesetben elhunyt.
Egy pillanatig azt hittem, az időjárásról beszélnek. Nekidőltem a falnak, mert nem kaptam levegőt. Nagy nehezen megkérdeztem még egyszer, minek jöttek. Elmondták. Hiába próbáltam lélegezni, fulladoztam. Görcsbe rándult a gyomrom, éreztem, hogy megáll a vérkeringésem. Lefagytam, hideg lettem. A fejem üresen kongott. Semmit kongott a lelkem is. Üres fül, üres szem, üres test. Teljesen üres lettem. Elhomályosult a világ. Valami köd gomolygott. Eltünt a két rendőr, eltünt a szoba, eltünt minden. Azt éreztem, hogy az a nagy fekete semmi, ami körülvesz, iszonyatosan fáj. Azt éreztem, hogy hang nélkül üvöltök, hogy fény nélkül ég a szemem. Azt éreztem, hogy nem tudom, mi az élet, nem tudom, mi a halál, hogy élek-e, és meg akarok halni. Azt éreztem, hogy a saját hangom kíntól elborzadva üvölt, üvölt, üvölt és üvölt, azt éreztem, hogy nem bírom, mert elviselhetetlenül fáj! Aztán minden elsötétült.

A temetés annyira megviselt, hogy kórházba kerültem. Tegnap engedtek ki a pszichiátriáról. Azt mondták, szedjem továbbra is a gyógyszereket. Nem szedem őket, mert elkábítanak, és nem tudok emlékezni. Semmi más nem maradt, csak az emlékeim.

Verőfényes tavaszi nap volt, amikor a folyóparton sétáltam. Végig a parton fűzfák álltak, mindegyik ágon rügyek százai, talán az éjjel zöldelltek ki. Az egyik padon észrevettem egy szerencsétlen koldust, mellette szilánkosra tört sörösüveg darabok. Hozzáléptem és adtam neki egy kevés aprópénzt. Valami köszönömfélét mormogott, meg azt, hogy az élete poshadt, és valami magányról is beszélt, de én továbbmentem. Ekkor láttam meg a lányt. Gyönyörű szőke haja volt, ahogy ott a parton egy padon ülve olvasott. Ahogy elhaladtam mellette, ránéztem: lenyűgözött a szépsége. Lassítottam a lépteimet, és hátrafordultam. Ő rám pillantott és egy kedves mosolyt küldött felém. Minden bátorságomat összeszedve szólaltam meg:
- Bocsánat, hogy megszólítom, Nagy László vagyok és…
-Nagy László?! -kiáltott fel lelkesen. -Épp Nagy Lászlót olvasom.- És újra mosolygott. Sokáig beszélgettünk még. Ő szépen énekelt, én akkoriban zenélgettem. Mindketten szerettük a verseket. Természetesnek tünt, hogy újra találkozzunk. Ugyanazon a padon ültünk a második alkalommal is. Hosszú szőke haja csillogott a napfénytől. A fűzfák üdezöld rügyeikkel mosolyogva hajladoztak a tavaszi szélben. Egy hirtelen szellőcske ráfújta haját az arcomra, én megfogtam a kezét, aztán a szellő alábbhagyott és félve elengedtem. De ekkor ő hajolt hozzám, ő fogta meg a kezemet… és én megcsókoltam. Hosszú, szenvedélyes, forró csók volt. Rózsa, mert Rózsának hívták, lágyan, érzékien, s mégis vad vággyal csókolt, annyira, hogy megszünt számomra az egész világ. Csak ő volt: Rózsa. Egyszerre sötét lett, aztán minden fénybe borult. Ragyogtak a fűzfák, csillámlott a folyó, fénylett az oltár. Rengeteg gyertya égett, körötte sok színes virág. A pap gyönyörű beszédet mondott. Csillogtak az aranygyűrűk, a hosszú hófehér menyasszonyi fátyol beleolvadt a szülészeti osztály fehér falaiba. Gyereksírást hallottam, és boldog voltam ettől a sírástól. A könnyeim folytak, az egész világot át tudtam volna ölelni! Rózsa mosolygott, nem szólt, csak megfogta a kezem… Most is fogja, tudom, pedig nincs már fény, nincs már csillogás. Látom, hogy szürke homályba borul a szoba, Rózsa kézenfogja Lacikát és kimennek az ajtón. Ne! Nem akarom! Kiáltanék, de hangom nincs. A torkom elszorul, reszketve, némán tátogok. Az egész testem, az egész lelkem nagyon fáj. Remegek. Sötét van, nem látok semmit, de érzem, hogy a folyó itt folyik előttem, víz árasztja el a szobát. Rózsa és Lacika úsznak a vízben, fekete ruhában, elsüllyednek… Nem! Ne menjetek el, szeretlek benneteket! Ti vagytok az életem, kérlek maradjatok! Zokogás tör fel belőlem, sajog a testem, nagyon fáj, szeretnék meghalni. Sírva húzom ki a fiókot. Fényképeket veszek elő, nézem őket… Minden csendes, üres a szoba. Nincsenek már könnyeim sem, csak a szívem sír, a szívem zokog, siratja a tavaszi fűzfaágak rügyeit. Kedves szerkesztők, kérlek titeket, tegyétek fel ezt a versemet!

Nézem a fényképeid,
Rád emlékezem,
Hallom a lépteid;
Nem fogod a kezem.


Köszönettel: Koszorú

Budapest, k. m. f.


Megjegyzés: A nevek csupán szójátékok, fiktív, latin és angol nevek, minden egyezőség a véletlen műve. Az előforduló helyesírási hibák szándékosak.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Paródia
· Kategória: Próza
· Írta: secondEduard
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 59
Regisztrált: 0
Kereső robot: 18
Összes: 77

Page generated in 0.1836 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz