Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Vihar után

, 361 olvasás, quentin , 11 hozzászólás

Szerelem

"Hogy melyik szinten történt arra nem emlékezett. Csak az volt világos, hogy ismét döntést hozott: “ Nem, akkor sem fog ragaszkodni egy érzéshez, ha mindennél lágyabb és simogatóbb. … benne van az örökkévalóság ígérete – amennyiben nem mindketten érzik így".


Hogy melyik szinten történt arra nem emlékezett. Csak az volt világos, hogy ismét döntést hozott: “ Nem, akkor sem fog ragaszkodni egy érzéshez, ha mindennél lágyabb és simogatóbb… benne van az örökkévalóság ígérete – amennyiben nem mindketten érzik így". Pedig Ő volt az, aki már a jelenlétével, néha egyetlen pillantásával kirángatta abból a tetszhalott állapotból, ami miatt évekkel korábban szürke lett és erőtlen. Illúzió, nem más. Neki pedig biztosan nem jelent ennyit, zavaró, viszonozhatatlanul intenzív és emiatt egyenlőtlen. Hetek óta érezte már, ahogy tombol az energia. Nem tudta mi fog történni és hogyan, tudatosan nem irányítható folyamatot választott, abba pedig nem akart belegondolni, hogy mi lesz majd … enélkül. Eljött az este. Émelygést érzett, felállt elbizonytalanodott – “ Most még meggondolhatod magad" - hallotta a hangot. “ Lehet, hogy gyenge vagy hozzá, nem marad majd benned semmi, csak üresség". Elfuthatnék – gondolta – bemenni a fürdőbe, érezni a jéghideg vizet a testemen … és már le is ráznám. Nem történne meg, az enyém maradna, mélyen legbelül, minden reggel mámorító szédülést okozna a gondolat is, hogy hallhatom a hangját, találkozhatok vele és olyan gyakran vibrálna a tudat, hogy mindjárt elakad a lélegzetem csak attól, ahogyan ül mellettem és figyel rám. Nem. Az élet nem erről szól. Gyönyörű, de fogva tart és … Ő nem érez így… Már nem jutott el a fotelig. Elé ült, a szeme lecsukódott, hátát a fotelnek támasztotta. Szabálytalan pózba merevedett, egyik kezét maga mellett lógatva érezte miként lassul le a szíve. Hűvös lett a keze, az ereken végtelen lassúsággal kúszott fel valami… Halk, morajló hangot hallott, hátrafordult, a távolba nézett. A látóhatár pereme sötétségbe borult, tudta, hogy jön a vihar és elsöpör majd mindent, amit talál. Szinte hátravágta a hirtelen jött szél, Nem számított rá, minden erejére szüksége volt, hogy ne boruljon fel. A távolt kereste a tekintete, de már szinte semmit sem látott, iszonyú üvöltéssel, tombolva közeledett felé, a szürke por mindent eltakart, mögötte ijesztő narancsszínnel borítva mindent közeledett AZ. Tágra nyitotta a szemét, minden izmot megfeszített a testén, érezte ahogyan a fogai csikorognak. “ Neeem fééééleek" - ordította a viharnak, majd megsejtette a belső hangot: “ csak esőt is adj uram" Minden, minden csurom víz lett az esőcseppek kilónyi súlyúaknak tűntek, ahogy százával érték a testét. A szél piheként kapta fel, sokáig száguldott vele felfelé, aztán elengedte. A gravitáció lett az úr, lefelé zuhant, kezeit maga elé fonta és várta a reccsenést, ahogy minden összetörik majd benne. Sárba csapódott, elmerült benne mélyen, eltelt egy kis idő mire felfogta, hogy él. Nincs itt levegő – futott át rajta. Feljebb húzta a térdét, a kezére támaszkodott, majd kiemelte fejét a sárból. Csend volt, végtelen csend. Letörölte az arcát, érezte, hogy mindene ép. Csillogott a szeme… Nem csak ennyi vagyok.

Pár nap múlva mondta el… órákon át beszélgettek, egyenlőként, megnyílva, mélyen. Amikor hazaért még küldött Neki üzenetet: “ Bármi is történt a legfontosabb, hogy még mindig nagyon meleg van itt bent, amikor Rád gondolok."

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Novella
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 211
Regisztrált: 1
Kereső robot: 33
Összes: 245
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2845 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz