Attól féltem, hogy Téged soha többé nem láthatlak,
talán nem is hallhatom már többé édes hangodat.
S szerencsére a sors most újra visszahozott téged,
hogy mindennél fontosabb vagy, ezt kell, hogy érezd.
De miért játszol a szívemmel, ha neked már nem kellek,
miért kergetsz hiú reményekbe, ha veled nem lehetek.
Mondd, miért kísértessz még minden percben engem,
s miért érzem azt, hogy nekem Te vagy a végzetem.
Érzem, még mindig ég a kiolthatatlan vágy bennem,
még emlékszem csókjaidra, hisz az is feledhetetlen.
Szerettem volna, de rajtad nem sikerült túllépnem,
s nem is feledlek, hisz te örökké élsz a szívemben.
Gondoltam, lehet, hogy szeretsz, csak nem mondod el,
már tudom, ki szemembe nevet, mindig másra figyel.
S, ha valóban szeretsz, hát tovább mostmár ne tagadd,
tudom, hogy nehéz, hisz ehez fel kell adnod önmagad.
Kérdem én: hová repültek szárnyaimmal a madarak?
hisz csak Te voltál nekem, s mindig csak Te maradsz.
De most a tavasz közeledtével, hozzám visszahoztak,
mert az ujév mindig uj életet, s talán békét is hozhat.
Ha látlak, megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába,
hisz Te általad vált a világ valósággá az én számomra.
Én nagyon szeretnék ebben a világban így tovább élni,
nem szenvedni már többet, s mindig csak a napra nézni.
De most, hogy visszatértél, s újra itt vagy megint velem,
mostmár tudom, hogy ki kell öntenem neked a szívem.
Tudom, hogy mindazt, amit érzek most el kell mondanom,
mert, ha nem, félek, hogy nem lesz már rá több alkalom.
|