Az ember, mindig csodákra vár tavasszal,
Nem vagy mellettem, mégis itt vagy szavakkal.
Sötét éjszaka van, mégis ragyog minden,
Amit adhatok Neked, ez minden kincsem.
Úgy éreztem, már nem számít, hogy létezem,
Hogy miért van így, hiába is kérdezem.
Azt gondoltam, nem vagyok fontos senkinek,
Nem lehetek részese, most már semminek.
S ím, most megajándékoztál lényeddel,
Megvilágítottál, őszinte fényeddel.
Mit is kérhetnék még többet, az élettől,
A szemem, szinte káprázik, a fényedtől.
Hol bujkáltál eddig, hogy nem találtalak,
Mért nem tettek láthatóvá, varázsszavak?
Nélkülöztelek, pedig mindig léteztél,
Felelek Neked, habár nem is kérdeztél.
Itt volt az ideje, hogy megtaláljalak,
Az élet nem hagyta, hogy tovább várjalak.
Szeretnék, olyan sokat adni, mint Te, nekem,
Angyalokkal ülni, habos, kis fellegen.
Létezni, csak azért, mert jó, hogy lehetek,
Feledve mindent, ’ mik bánatot rejtenek.
Tiszta szívvel várni, a derűs holnapot,
S nem bánni, hogy elvesztek, sötét hónapok.
Nincs múltam, és nem érdekel, a holnap,
Az sem számít már, hogy eddig milyen voltam.
Csak a jelen az, ami meghatározhat,
A lelkem, Veled, soha el nem kárhozhat.
Megjegyzés: Izsák, 2004. május 23.
|