Vége van a harcnak. Újra vége.
Kifordul kezemből a régi kard.
Csendül a földön véres pengéje,
Homlokomra sápadt bélyeget mart
A vér, mi e fegyvert bemocskolta,
s mely tulajdonosa jóbarátom volt.
A hős, ki hitemet káromolta,
S halálig küzdött. Igazán jó harc volt.
Érzem még, ahogy hív a végtelen,
S csalogat a tengernek vize.
Ahogy lassan merülök a semmiben,
Számban a bornak sincsen már íze.
Öreg vagyok már,
Bár testem fiatal még.
Új feladat vár,
Nem érhet el most a vég.
Minden reggel egy idegen
Testben éberedek.
Érzetek törnek fel hidegen,
S én földre térdelek.
A régi név, s egy fohász tör elő,
Hogy elérjem, mit igaznak vélek.
Egy égi hév, hív kelet felől,
És a hidegből lassan kilépek.
Elragad a hév, egyre melegebben
Török előre. Lassan hull rólam a sötét.
Látom, hogy fényruhája merre lebben,
És érzem, hogy a célom elérése a tét.
A cél, melyet nem leltem meg sehol,
De fel nem adtam soha: kerestem.
Vérem folyott, testemet érte a pokol,
De nem álltam meg, ha el is estem.
Most ő talált rám, s vezet magához.
Vakságom egyre szünni látszik.
Fülem élesedett lágy szavához,
S elmém versek soraival játszik.
De szól hozzám az Álnok,
S mutatja nekem: "Csalfa a hit! Hazug!
Mert feltörnek a lángok,
S felperzselve mindent, kioltják maguk."
"Most igazat szól. Légy figyelmes!
Mindig legyen egy kiút!
- Szól a Mester - Légy egyenes!
Ne indítsd új háborút!"
"Ne hallgass rájuk, szívtelenek ők!
Tégy mit jónak látsz, az a helyes!
- Lép elő a Harcos, jött a szív felől. -
A sors az igazhoz mindig kegyes."
Megjegyzés: Ez még a legelső verseim egyike… nem tudom őket átírni, a jobbakat felteszem…