Csak magányt hagyott nekem a Nap virradó sugara.
Csak magányt, ürességet, keserűséget,
mert nem vagy most mellettem.
Szívem csendesen kalimpál,
majd egy nagyot kiabál,
vajon te merre lehetsz?!
Szívem párja megkereslek!
Érzem még az érintésed vállamon,
melytől libabőr futkos a hátamon,
érzem még csókod forró ízét,
mi jéghidegben is gyakran felhevít.
Fejemben hallom hangod mézédes suttogását,
megnyugtató mindenegyes zsongását.
Egy könnycsepp csordul alá szememből,
mi az arcomra hull le fénylőn.
Nélküled keserű vagyok és szomorú,
a vidám színek is csak fekete-fehéren látszanak a falon.
Nélküled a zengő ének is csak siralomének,
nélküled a felhők is csak pöffékelő füstfergeteg.
Nélküled én nem érek semmit sem,
csak kilátástalan az életem.
A szívem csak egyre jobban zokog,
hogy mikor bújsz hozzám végre?
Csak fájdalom, fájdalom az ami magával ragad,
ez a hiányod te magad!
Ezer és ezer könnycsepp is kevés ahhoz,
hogy tudd szeretlek, csak téged, csak most és
csak mindörökre egyetlenem!
Megjegyzés: Ezt a verset barátomnak Lacának ajánlom!