Kulcsom csörömpöl az elhagyott kezekben.
Kívánlak, de tudom… Csak megyek meredten.
Házunkhoz érve már rámköszön a lámpa.
Ki gondol ily későn elfeledett nyárra…
Kulcsom csörömpöl az elhagyott kezekben.
Kívánlak, de tudom… Csak megyek meredten.
Házunkhoz érve már rámköszön a lámpa.
Ki gondol ily későn elfeledett nyárra…
Habár felkúszott az agyamba az emlék:
Késő este volt már… S még nem volt az enyém…
Nem akartalak. De a sors többre szánt… Ott…
Szívemen egy eke mély barázdát szántott…
Nagy társaság jött, hogy felejtsük az évet…
Sok magányos lélek mind egy útra lépett…
Érett lett a banda… Érett minden téren.
Nem akartam bajt… Csak élni békességben…
Megjött ő is, igen… Nem volt több; egy barát…
Lenge öltözékben. Nyáron nem kell kabát.
S jó hangulat okán nedves lett a torkunk.
Megittunk hát mindent. Bőven maradt borunk…
Elfáradt a banda… Ki-ki pihenni tért.
Csak ültél a lépcsőn. Odaültem mögéd…
Néztük fenn az eget. Senki nem szólt semmit.
Barátok beszélnek… De nem tudtam mit tenni…
Megfogtad a kezem… Csak a sorsban bíztam…
Téged nem szeretni – már tudom- nem bírtam…
Azt mondták, hogy este aludhatok nálad.
Lefeküdtem melléd… De nem voltam fáradt…
Egész éjszaka csak illatoddal éltem…
Habár sötét volt, de melletted nem féltem.
Bóhóckodó kedvünk sosem hagyott alább…
Együtt viccelődtünk… Mint egy pár… Egy család…
Egyszer hibáztam, de tudom, akkor nagyon…
Nem találkoztunk, de gyötörtek a bajok…
Eljött ismét egy új, felvirradó reggel.
Tépett szárnyaimat te be már nem kented.
Elvesztett tollaim vissza rám nem kötöd.
Ellopott az idő… Egy mély lyukba lökött…
Keresem a zárat, s találok egy kulcsot.
Olyan zárba illik, mit még sosem nyitott…
Mint mikor a friss hó ellepi a tájat
Olyan volt a nyarunk… S én még visszavárlak…
Online látogatók:
Látogató: 62
Regisztrált: 1
Kereső robot: 16 
Összes: 79
Jelenlévők:
