Sétálunk, kéz a kézben
csendben, némán a hóesésben
Tekintetünk a földet pásztázza,
Vakon menetelünk
S kezünknek póráza
Féken tartja nyelvünk…
Így sétálunk kéz a kézben
szomorúan a néma csendben…
-"Mennem kell…!"-gondolom hirtelen,
Rád nézek, olyannak tűnsz mint egy kép ami oly képtelen…
Itt az óra, el kell mennem innen…
Elengedem kezed s elindulok a hóesésben…
Kezemen lüktet ujjaid érintése,
Ajkamon érződik szelíd csókod édes íze…
Szavaid csengnek a fülemben,
Szemeid kékes szomorsága tombol szívemben…
Hátrafordulok, s Te már nem vagy ott…
Esik a hó… apró csillagként hullnak alá szemei
Minden fehéren sivár és elhagyatott…
Mint én s a város… a város és hóval fedett terei…
Együtt sétáltunk kéz a kézben,
Némán, csendben a hóesésben…
Te voltál a Világ a Város, a Tér, az Egész…
Amilyen szép volt, Hiányod most úgy emészt…
Álom ez ami olyan sivár,
Hogy nem tudsz felébredni…
Csendben rádtelepszik, s kivár
hogy aztán kellőképpen tudjon tönkrevágni…
Előttem álltál… pergett a hó a széllel,
-keringőztek csendesen-
Együtt sétálunk kéz a kézben,
Némán, csendesen a hóesésben…
… így sétálnunk mi lelkesen…