Nem vagyok senki, és nem vagyok semmi,
Csak egyet akarok, messzire menni.
Szabad lelkemet, testem foglyul ejti,
S nem hagy engem soha, boldognak lenni.
Régebben, még voltak, nagy-nagy álmaim,
A sors, kiégette, titkos vágyaim.
Nem akarok már semmit, csak nyugalmat,
Az életem fölött, teljes uralmat.
Nem találok kiutat, már csak egyet,
De ez az út, nem a jövőmbe vezet.
Elég volt, nem bírom tovább, már a kínt,
A fájdalom, mi belül mar, elvakít.
Józan eszem, zakatolja, tűrjek még,
Nem tudom, fájdalmam, hová űzhetném.
A testem, kínoz engem, és fogva tart,
Nem látok senkit, aki még jót akar.
Elérhetetlen álom lett az élet,
Ami eztán vár, attól már nem félek.
Mindenképpen, már csak jobb lehet,
Ha testem elengedi, a lelkemet.
Egy ideig, hiányzom tán majd Neked,
Aztán lassan elfelejted a nevem.
Nem vádolsz többé, és nem kötsz majd gúzsba,
Fájdalmam marása, nem hatol húsba.
A lelkem, végre szabadon szárnyalhat,
Nem ér el fájdalom, ami most rám hathat.
Ha volt bennem jó is, emlékezz arra,
Mennem kell, mielőtt lelkem meghalna!
Izsák, 2004. május 22.
|