Egy nagy világban álmodom meg a holdkarjával ölelő végtelen selyemgondolatú szépséget!
Kapunk és kérünk a kékfényű létféltő, betakaró oxigénből… napsárga lelkem az öledbe ültetem gyöngykönnycseppjeimből nyakláncot készítek Neked! Csak úgy, kedvesen! Ajkaimat érinti finom Te-illat és a füleimbe mosolygod, hogy… Hallgatnám szívveréséd, mellkas-párnádon pihentetve fejem… Élőmeleg testet érintő szempilla-susogás és ajkaim görbéjének útja! Feléd nyílok ki, hogy bennem légy! Mindenestül! Testölelő-lélekközelségedre vágyom… gyere, feküdj ide mellém!
Itt egy kis földút, derékig érő fűszálak, citromsárga virágok között sétálok, megölelem a fát, örülök, hogy van. Tóparton ülök, látott tó(!), várok, közben a vízfelszínen pihentetem szemeim. Elmerülök a kékségben. Az Égben.
Belemélyedek a friss, esőtől nedves földbe. Csend van, és én csak fekszem. Becsukom szemeim, érzem, ahogy a nap belémbújtatja finoman melegítő sugarait. Most csak én vagyok, és az engem ölelő természet. Aztán érzem, hogy jössz… a lelkemben már ott fekszel velem… és olyan jó…