Tudjátok mennyi reménytelen szerelmes esett el,
A dicső harcmezőkön,
Mert azt hitte minden elveszett?
A csatába ők mentek legelöl.
De gyáván futottak, mert a válasz volt a nem,
A pénz, a származás, vagy a szimpátia miatt.
Én megértem őket azt hiszem,
Mert a talánra mondd ki ad?
Inkább folyjon hősként a vér,
Mint látni más karjában őt.
Ha a száj nem ígér,
A vágy nem is, majd a kard öl.
Inkább mondja az utókor vitéz volt,
Mint gyáva, siránkozó, ostoba.
Inkább legyen holt,
Harcokban elveszett katona.
Ha mátkája nem, a halál két karjába fonta,
Mert a szerelem a sírig tart,
De a dicsőségnek egy a dolga,
Hogy róla a költők írjanak dalt.
Ezért örök. Ebben volt a várvédők ereje,
A lovasok tánca az ellenség testén.
Itt rejlett a bátorság veleje,
Mitől ültek a tűznél sok diadalmas estén.
Elmúltak ezek az idők, és mit tehetnék?
Maradok gyáva, siránkozó, ostoba,
Hisz csatába hova is mennék?
Nem kell már a bátor, vitéz baka.
Fegyverem a tollam,
Álmomban szól a hősök dallama,
Ismétlődő bús, komor szólam,
Egy reménytelen szerelmes ballada.