Ki az? Ki Kopog?
Ja, Én!
Hol vagy? Ki vagy? Miért vagy, ami vagy?
Meddig élsz, létezel?
Létezel egyáltalán?
Látszólag.
Lehet, hogy álmodod?
A végtelen térben és időben
csupán egy
piciny
pont
vagy.
Ugyanakkor legkisebb
részecskédben is egy egész világmindenség
rejtőzhet. S az idő végtelen fonalán
mit számít az
a pár évtized?
És vajon mi volt azelőtt?
Előtted.
Milliók születtek,
éltek, gondolkodtak,
sírtak, örültek, küzdöttek,
szerettek, meghaltak.
Meghaltak?
Testük elporladt. (De k… jó ez a
zene!) Pár évig még élnek
emlékezetünkben, de századok múlva
ki emlékszik már
rájuk?
Marad egy "deáktér", egy "margithíd",
egy "kosútutca".
És?!
Ennyi. Megéri?
Van más választásod? Nincs. Életed
fonalának gombolyaga gurul, gurul;
feltartóztathatatlanul tekeredik
az ismeretlen felé. És mi lesz
azután?
Lehet, hogy ugyanaz,
mint előtted.
Nem mindegy?
Miért pont
a saját sorsod
érdekel? Ki vagy te magadnak?
Miért vagy különb másoknál?
A sors szeszélye,
hogy pont ebbe
a testbe
kerültél. Kétségtelenül
őt ismered leginkább. Persze, hiszen
minden pillanatod
neki szenteled. S bár részben uralkodsz
felette, fizikai fájdalmai, problémái,
határai korlátozzák tudatod szárnyalását.
Kétes örömei, szenvedélyei letérítenek
igaz utadról.
Előtted homályos cél lebeg,
de el nem érheted.
Mi ez a cél?
Tényleg, mi?
Jó kérdés. Valami, ami
boldoggá tesz.
Pia? Nők? Pénz?
Múló időfecsérlés, önmagad
becsapó alibihazugságok. Hát akkor?
Egy mosoly.
Egy piciny mosoly, mely az utcán szembejövő
szeméből tükröződik vissza
Rád.
Egy vers,
mely megment egy életunt öngyilkost.
Egy dallam,
ami a gyűlölködőkben felébreszti a
szunnyadó angyalt.
A PERC,
amikor először érinted
Kedvesed kezét,
s először próbálsz kijutni
szemének
labirintusából.
Bp. 1992. nov. 15.